A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anglománia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anglománia. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. május 11.

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Sokáig tologattam ezt a regényt, nem is értem, miért. Pedig szeretem a romantikus történeket, Jojo Moyes regényének fogadtatása molyos körökben kimagaslóan pozitív és mégis, féltem Louisa és Will sztorijától. Tény, sikerült szerencsétlenül elspoilereznem a végét, ami valószínűleg tudat alatt befolyásolt, hogy minél később kezdjek neki. A közelgő  film miatt viszont nem halogathattam tovább, így engedtem a vonzás törvényeinek. 

A történetről: Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Megmondom őszintén, nem erre számítottam. Mindenki, aki olvasta a könyvet és rajongott érte, folyton a százas zsepiket emlegette a könyv végén. Ráadásul a könyv mindenhol romantikusként van címkézve. A film előzetes is az év love storyjaként vonultatta fel. Mondhatjuk úgy,  egy Nicholas Sparks féle cheezy szerelmes történetet vártam. Erre mit kaptam? Egy életszagú, sokszor megmosolyogtató, máskor frusztráló történetet, érezhetően angol  kisvárosi hangulattal és egy olyan szerelmi szállal, amire minden mondható, csak az nem, hogy nyálas. 

Louisa Clark, regényünk főhőse, a történet elején egy kissé naiv, de optimista, mindent egyszerűen látó és a világból keveset látott huszonhat éves lány. Bár érdeklődik a világról, de lépéseket nem mer tenni. Könnyű számára a komfortzónán belül maradnia. Ahogy Will gondozója lesz, Will napról napra ébreszti rá, hogy egyszerűbb lehet a könnyebb utat választania, de megéri néha kockáztatni. Igazán élni. Will segítségével  Lou fokozatosan nyitottá válik a világra és rengeteget tanul a regény végére. Karaktere a kezdeti jellemének ellenére végig szerethető és csak drukkolni tudtam a Willhez fűződő, egyre elmélyülő kapcsolatához. A könyv narrátoraként szórakoztató volt olvasni a gondolatait, és az írónő érezhetően „angolos”, olvasmányos stílusát jól reflektálta Lou elbeszélése. 

Will okkal komor, depresszív aktuális szemléletét egyedül Lou kavarja meg, amikor a gondozója lesz. Willel már akkor találkozunk, amikor saját, összetört világában él, egy cseppnyi életkedv nélkül. Tüskés és cinikus természete a női olvasók számára nem lesz meglepő a sok romantikus regény után (ahol hasonló kaliberű pasikkal találkozhatunk), de szerintem minden olvasó egyetért azzal, hogy Willnek joga van rá. Ahogy a két, merőben eltérű karakterű Lou és Will egy légtérbe kerül, úgy leszünk tanúi verbális összecsapásiknak, szarkasztikus dialogusaiknak. És ahogy telik, múlik az idő, úgy ismerjük meg Will rejtett oldalát is Lounak köszönhetően, amit a balesetét követően jó mélyen elzárt magában. Will eredeti életszemlélete a szabadsággal és a világjárással közel áll hozzám és örültem, hogy sikerült Louisa szemét felnyitnia, így kölcsönösen segítve egymást.



A mellékszereplők érdekesek voltak és elgondolkodtató volt látni, hogy a szülők hogyan viszonyulnak Will döntéséhez. Aminek pedig örültem, hogy egy-egy fejezet erejéig az ő fejükbe is beleláthattunk. 

A már említett romantikus szál lepett meg legjobban. Gyönyörűen lett kidolgozva, sallang nélkül, fokozatosan, de számomra meglepő módon, minimális intimitással. Amit persze igazán értékeltem, hiszen hiába egy huszonegyedik századi romantikus könyvről van szó,  Lou és Will kapcsolata sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az ágyjelenetekkel teletűzdelt és instant szerelmekről szóló romantikusok.

Bár a regény végével tisztában voltam, mégis reménykedtem egy másik végkifejletben. Ami nyilván nem történt meg. Nem sírtam, de mélyen elszomorított és rengeteg kérdést vetett fel bennem. Olyanokat, amiket az ember lánya nem feltétlenül vár egy szerelmi történettől. De ezért is érdemes elolvasni. 



Amit nagyon szerettem benne: A romantikus szálat és Will szemléletét.

Ami kívánnivalót hagy maga után: Patrick karakterét feleslegesnek éreztem.

Kedvenc karakter: Will és Lou

Borító: 5/4

Pontozás: 5/5

* Képek a hamarosan érkező filmből.

2016. január 8.

And Then There Were None minisorozat - egy Tíz kicsi néger adaptáció

Szerintem megegyezhetünk abban, hogy Agatha Christie Tíz kicsi négerje abszolút közösség kedvenc a krimik közt. Mindenki, akitől hallottam, hogy olvasta, imádta. És nincs is ezen mit csodálkozni. Még akkor is, ha a Tíz kicsi néger azon kevés Christie könyvek egyike, amiben nincs egy Poirot - aki szereti megdolgoztatni a szürke kis agysejteket, vagy egy Miss Marple - egy hóbortos kisvárosi öreg néni -aki megunva a szomszédok kipletykálását, inkább magándetektívnek áll szabadidejében. A sztori ugyan egyszerű, de egy tízfős csapat fokozatos legyilkolása egy olyan szigeten, ahonnan nincs menekvés, annál izgalmasabb és rémisztőbb. Még belegondolva is. Míg a végső megoldás kivételesen kikövetkeztethető (spoiler – a bíró, aki utoljára istent játszik és elítél embereket a saját módszerével), bár nekem mint mindig, nem a gyilkos volt az utolsó tippem.

A regényt én már jó pár éve elolvastam – valamikor, a könyvmolyságom hajnalán - de az adaptáció híre felvillanyozott, főleg, amikor kiderült, kik azok a színészek, akik önként vállalkoztak arra, hogy sorra legyilkolják őket. Plusz, a BBC gyártmányaként nem könnyű csalódni, gondoljunk csak a Sherlockra, Jane Eyre-re vagy a Büszkeség és balítéletre.


Ami miatt először tartottam az adaptációtól, hogy megváltoztatják a végét a sztorinak. Láttunk már ilyet ennél a Christie történetnél. Szerencsére nem történt ilyesmi, de tény, hogy a végén én már azt sem bántam volna... aminek persze semmi köze Aidan Turner karakteréhez. *határozottan próbálja tagadni* Az a kevés változtatás, ami nekünk magyaroknak szokatlan, mint például a tíz kicsi katona, szerintem rendben volt, hiszen eleve többféle változat létezik négerrel, indiánnal vagy katonával.


Minisorozatként teljesen megállta helyét a történet. Sikerült egységesen elosztani az izgalmakat mind a három epizódra, meghagyva persze a végére a legdrámaibb és legintenzívebb jeleneteket. Nem volt nagyon gyors, de sikerült teljesen könyvhű atmoszférát teremteni, eredeti angol tájakkal és hangulatteremtő operatőri munkával. A véres krimiszál mellett pedig volt egy meglepetés románc, persze nőként nem panaszkodok rá. :D

A castinget nagyon jól eltalálták, minden színész, akit szerettünk máshol, mint Mr. Rochester, Tywin Lannister vagy Ross Poldark, itt is kiváló alakítást nyújtott. Bár a könyvből nem emlékszem már részletekre, de szerintem sikerült még érdekesebb jellemvonásokkal felruházni a szereplőket, vagy legalábbis kiemelni azt, hogy mennyire különbözik ez a tíz idegen, akiket egy bizonyos levél „véletlenül” összehozott. 

Összefoglalva a történetet, a BBC-nek sikerült egy minőségi sorozatot összehoznia - mondjuk egy Agatha Christie alapanyaggal, szerintem ezt el is várhatjuk. Mindenesetre, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy újra kézbe vegyem kedvenc krimimet. 

Pontozás: 10/9 

2015. október 10.

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Lehet, hogy elfogult vagyok Rowlingal kapcsolatban, nem tudom. Azt viszont igen, hogy  akármilyen előzmény kapcsolatom van a Cormoran Strike sorozat írójával, úgy érzem, nem kell hozzá sok, hogy  ezt a modern, 21. századi detektívet ugyanannyira megkedveljem, ahogy a 19. század embere tette Sherlock Holmesszal vagy a 20. század Hercule Poirot-val. Márpedig tudjuk az utóbbiak rajongóiról, hogy sokan még protestálni is elkezdtek kedvencük feltámasztásáért, mikor az író búcsút mondott tőlük a könyv lapjain. 


2015. szeptember 4.

Kovács Eszter: Let's kifli

London. Big Ben. Buckingam Palace és szenvtelen őrei. Óriáskerék és a Temze. Fish and chips. Piros emeletes buszok és telefonfülkék. Megannyi jelkép, amiről első látásra fel lehet ismerni Londont, és mégis, amennyi turista, annyiféle emlékkel tér haza...

Sokan, ahogy Eszter, mégis ezt a várost választják lakóhelyül, aminek viszont meg van az ára. Az árat, amit az olyan ébren álmodozók, mint én – akik szintén fontolgatják azt, hogy egyszer odaköltöznek, ha minden jól megy – egyelőre nem akarnak észrevenni... De legalább vannak könyvek, amelyek pont erről íródnak. Mint ez is. 

2015. július 19.

Ben Aaronovitch: London folyói

Mivel egy ideje anglomániában szenvedek, ezért gondoltam, ideje lenne egy olyan könyvet kézbe venni, ami nem Amerikában, hanem Londonban játszódik. Bár a vélemények vegyesek voltak, de urban fantasy lévén a London folyói biztatónak tűnt, így kézbe vettem. 

A történetről: A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

A legnagyobb probléma a könyvvel az, hogy a történet lassú Temze partot most lefolyású volt. Lassan kezdődött, mint egy csermely, majd nagy sodrású folyammá vált, de annyira, hogy egy idő után nehéz volt követni a cselekményt Aaronovitch világában. A végére viszont szerencsére összeállt a kép London folyói karaktereivel és a varázsvilág többi részével. 

– Akkor maga micsoda? 
– Varázsló. 
– Mint Harry Potter? 
Nightingale sóhajtott. 
– Nem úgy, mint Harry Potter.
– Miért nem? 
– Nem vagyok kitalált személy.


Sajnos a sztori vontatottsága és komplikáltsága miatt én magam is lassan haladtam a regénnyel, de ha van valami, amiért piros pontot kap az író, az a karakterek egyedisége. Peter Grant, a főhős közrendőr, a rendőrlét minden klisés jelzőjével. Mégis szerethető volt szellemes stílusa és találékony személysége miatt. Nightingale, mint egy tipikus Dumbledore - csak öltönyben- hozta a jó öreg mentor szigorúságát és minden esetben a probléma megoldását. Kivéve, amikor távol volt és Peter éppen halálos veszélyben volt. De ezen ne lepődjünk meg. 

A főszereplők mellett a mellékszereplők is különlegesek voltak folyó mivoltuk következtében. Igen, folyók, mint a Temze, csak emberekként reprezentálva. Bár időbe telt, míg világos volt a mibenlétük, mert nem helyi lakosként nem tudtam először hova tenni Beverlyt, Oxley-t, vagy Lea-t, ellentétben Temze Mamával. 

A cselekmény elsősorban a véres krimi szálnak köszöntően volt nagyon izgalmas. A vizuálisan is szépen megjelenített gyilkosságok utáni nyomozás mellett Peter varázslótanonccá válása is dominált a történetben, mely alatt fokozatosan megismerkedtünk a regény varázsvilágával. Sajnos a kidolgozás közel sem olyan tökéletes, mint Rowling Harry Potterében, hiszen a sok sötét folt mellett főhősünk egész könnyen fogadja el, hogy léteznek szellemek, vámpírok és egyéb természetfölötti lények. 


Az író stílusa hozta a jól ismert brit humort és szellemességet. Igaz, egy-egy poén néha már túl morbidnak hatott, de aki szereti az intelligens feketehumort (márpedig én szeretem), azok biztosan fogják élvezni. Popkulturális utalásokban sem volt hiány (mint például Punch és Judy tragikomédiája- aki olvasta a Holtodiglant, azok már találkoztak vele), amit az angolszász kultúra szerelmesei szintén imádhatnak. Nem beszélve London leírásairól, amikor az író London kevésbé ismert utcáira kalauzolt el, és amelyben bemutatta a világ legismertebb turistavárosának az árnyoldalát is. (Persze ez nem fog elrettenteni Londontól, ha egyszer végre eljutok. :D)

Bár a könyv végén kicsit túl hamar göngyölték fel a nyomozást, de összességében szórakoztató volt olvasni London folyóit. Annak ellenére, hogy nem volt minden tiszta a világfelépítéssel kapcsolatban, de mégis kész vagyok rá, hogy folytassam a világ felfedezését főhősünkkel, amint éppen kísértetet üldöz London sötét utcáin. 

Amit nagyon szerettem benne: A stílust és a Londoni atmoszférát. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A lassú kezdet és a világ túl komplikáltsága. 

Kedvenc karakter:  Peter, Nightingale

Borító: 5/4 - 

Pontozás: 5/3,5


2015. április 10.

Popcorn Posztok 2# – Melyikük a valódi úriember?

Az a pasi, aki egy jól menő cég fiatal, szexi vezetője sötét titkokkal, vagy egy kifinomult gyilkos a jó ügy érdekében a brit korona szolgálatában? Morális kérdések, amelyeket sokkal nehezebb megválaszolni, amikor a modor, a kinézet és az a bizonyos öltöny elhomályosítja a józan ítélőképességet... és pár film, amelyik mégis erre ad választ.

Fifty Shades of Grey – A szürke ötven árnyalata

Valószínűleg sokan kiakasztónak találhatják a gondolatot, de igen, tényleg képes voltam pénzt kiadni ezért a filmért, egy hónappal korábban. Rendben, a fő oka az volt, hogy egy barátnőmet kísértem el, másrészt pedig volt bennem egy morbid kíváncsiság a világ legbosszantóbb - könyvnek nem igazán nevezhető - adaptációja iránt… Megérte a pénzt? Jó kérdés.

Tulajdonképpen nem nevezném szörnyen rossz filmnek, mert van vizuálisan egy bizonyos hangulata, a színészek kihozták a karakterekből azt, amit lehetett (az elején még humorosnak is mondanám Miss Steele kínos csetléseit-botlásait), és természetesen ott a kedvencem, a soundtrack. Na de a történet? Rendben, nem olvastam a könyvet (csak egyszer pillantottam bele, és annyi elég is volt), de úgy gondolom, ebből a sztoriból soha a büdös életben nem lehetett volna valódi, értékelhető könyvadaptációt csinálni. Mert van egy minden eredetiséget nélkülöző Twilight fanfiction az irreális karaktereivel, mint például Mr. Grey és az aberrált gondolkodása a szex iránt (amit állítólag a sötét múltjának köszönhet), valamint Anastasia Steele, aki huszonéves, naiv kislányként gyorsan rákap Mr. Szürke különleges „ízlésére”, szerelembe esik, majd a végére kijózanodva az első keményebb „büntitől”, elhúzza a csíkot.  (De komolyan, ez korábban miért nem jutott eszébe?)  Plusz van egy szerződés, ami a feministák harcának összes elért eredményét semmibe veszi, és dióhéjban ennyi is a történet. Viszont megcáfolva az első mondatomat, a film végére egyre jobban untam a történetet, a kiszámíthatóságát és ezt a cukorban tocsogó, cheezy love storyt, így a film minden előzetes illúzióját elveszítve fejeződött be számomra, és történet szempontjából mind örökre, mert az biztos, hogy nem leszek kíváncsi a folytatásra…

Pontozás: 10/4 - és még jó szívű voltam. 

Kingsman: A titkos szolgálat

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha fizetnének, se cserélnék le egyetlen helyes brit pasit sem Christian Greyre (főleg, ha Mr. Darcy az illető), így történt, hogy Valentin napon az ünneppel szembe menve néztem meg az év egyik legjobb akció filmjét. 

Már az előzetest látva volt egy sejtésem, hogy imádni fogom a filmet, hiszen volt benne adrenalin, humor és cuki brit akcentus, valamint ott volt az a nem elhanyagolható szempont, hogy a Kick-ass rendezője készítette – amiről tudni kell, hogy az egyik kedvenc szuperhősös filmem (gondoltátok volna? :D). Bár már hozzászoktam ahhoz, hogy a nagy elvárások miatt csalódok, de szerencsére itt semmi ilyesmi nem történt. Sőt, akciódúsabb volt, mint amire számítottam, tele vérrel (a kevésbé gusztustalan fajtából), szépen vágott harcjelenetekkel, izgalmas történettel és egy jelentős karakterfejlődéssel főhősünk, Eggsy szempontjából. Bár polgárpukkasztó jelenetekből sem volt hiány, de ezzel csak egyedibb lett ez a régi Bond filmeket idéző (vagy inkább kiparodizáló), mégis modern kémfilm. Szerencsére a készítők mertek kockáztatni, így volt benne pár csavar és meglepő fordulat, ami mellesleg rengeteg potenciált hagyott egy esetleges folytatásra. Utóbbin meg sem lennék lepődve, hiszen váratlan módon lett hihetetlen sikeres, így aki még megnézné, az még megteheti, mert nagyon-nagyon megéri. Lehetőleg nagy adag popcornnal. 

Pontozás: 10/10

Nagy szemek

Témához kapcsolódóan ezen kívül láttam még a Nagy szemeket mostanában, ami egy igaz történeten alapuló film egy festőnőről, aki engedve férje behízelgésének és a több pénz csábításának, férje nevével írja alá a festményeit.  Házastársa valódi jellemét felfedezve és hibájára rájőve évek múltán próbálja tisztázni a nevét. Ha még nem késő. Mondhatnánk, hogy hamisítatlan Tim Burton, de hazudnék azzal. Bár voltak benne igazi „burtonös” motívumok, de nagyon kevés, ez viszont még nem jelenti azt, hogy rossz film lenne. Csak más, mert inkább egy életszagú dráma volt, különleges hangulattal a 1960-as évekből. Egy kicsit több őrültség viszont nem ártott volna. 

Pontozás: 10/7



Ti milyen jó filmet láttatok mostanában? 


UI: Még mindig azon gondolkodom, hogy érdemes vajon megnéznem a Lázadót... 
Bármi tipp? 
(Kedvenc részem volt a trilógiában és rengeteg negatív kritikát hallani róla, mint film és könyvadaptáció.)

2015. február 8.

Drámai Filmes Projekt: The Imitation Game

Alapjában véve szeretem a háborús filmeket, de azt még jobban szeretem, ha a történet a karakterek drámájára fókuszál a háború alatt, ahelyett, hogy a harmadik Hobbithoz hasonlóan egy film nagy százalékát kitöltő csatajelenetet nézzünk. Persze, a csatajelenetek lehetnek véresek és izgik, de mindez ötven percben? Inkább unalmasnak mondanám. Az Imitation Game pont ezért hívta fel a figyelmemet, már jóval az Oscar jelölések előtt, mert egy olyan tragikus sztorinak tűnt, ami amellett, hogy magába foglalja a II. világháború viszontagságait, egy olyan emberről szólt, aki világmegváltó tettei ellenére sem érte el, hogy hosszú boldog élete legyen. Vagyis, amit megérdemelt volna.

A történetről:  A történet Alan Turingról (Benedict Cumberbatch) szól, aki matematikus-informatikus-kódfejtő volt a második világháború idején. A munkásság nagyban hozzájárult a németek Enigma-kódolású feltörhetetlennek hitt üzeneteinek megfejtésében. Hiába a világért tett cselekedetei, ugyanis miután kiderült róla, hogy homoszexuális, az akkori angliai törvényeknek és nézeteknek köszönhetően meghurcolták.

2014. október 16.

Jane Austen Projekt: Büszkeség és balítélet

Pár hónappal ezelőtt volt szerencsém látni néhány Austen filmadaptációt, köztük a Jane Austen Könyvklubot is, utóbbi filmnek a hatására pedig hirtelen kedvet kaptam, hogy én magam is elolvassam végre valahára Jane Austennak mind a hat művét. Az új projekt keretein belül a könyvek mellett a filmek is terítékre kerülnek, mint például a rettegett a 2005-ös Büszkeség és balítélet filmváltozat, amit szintén most először látok (ahogy a BBC-féle verziót is), míg az értékelés végén pár filmes érdekességről is szó lesz.  

Az első Projekt nem más, mint Austen leghíresebb műve, a Büszkeség és balítélet. 

Jöjjön tehát a könyv, amit mindenki szeret, a szerelem, amit mindenki csodál és a pasi, akit mindenki magának akar. Valamint egy könyv és egy bizonyos angol úriember, amit, és akiről olvasva sokáig nem értettem, miért rajong minden nőnemű olvasó oda-vissza érte, miután több évvel ezelőtt életemben először olvastam az írónőtől… és egészen mostanáig utoljára is. 

Meglepő? Lehet, de tizenhárom évesen az első ötven oldalt konkrétan untam, mert az a sok színes karakter csak egy név volt, amire öt percen belül már nem emlékeztem, így kellett vagy száz oldal ahhoz, hogy átlássam a szereplőket és a kapcsolatokat. Mr. Darcy karaktere körüli rajongást pedig végképp nem értettem, hiszen az akkori énem tökéletesen egyetértett azzal a kosárral, amit Lizzytől kapott, valószínűleg jogosan. 

Évek múlva, a már említett Austen-adaptációknak köszönhetően újra kedvet kaptam egy kis angol romantikához. Bár az első benyomás nem sikerült túl jól, de reménykedtem, hogy érettebb fejjel most már a kívánt hatást éri el nálam is. Végül így is történt, sőt, ennél még több is! Új kedvencet avattam…

2014. június 28.

Robert Galbraith (alias J. K. Rowling): Kakukkszó

Cormoran Strike, mint a következő Holmes vagy Poirot?

Úgy bizony. Csak éppen a huszonegyedik században, guglival, wikivel, DNS elemző programmal és kamerás felvételekkel felszerelve .

Amikor megtudtam, hogy Rowlingnak új könyve jelenik meg, amit álnéven írt, finoman szólva is majdnem kiugrottam a bőrömből. Hiszen Rowlingról van szó, nem? A Harry Potter megteremtőjéről! Természetesen tudtam, hogy kockázatos lesz, ha elolvasom – mert egy teljesen más műfajról van szó és a Harry Potterrel az írónő nagyon magasra tette a lécet – de még mindig reméltem, hogy kevesebb esélye van annak, hogy csalódjak, mint egy Átmeneti üresedésnél, mert a krimiket valamikor régen imádtam.  (Utóbbit ezekből az okokból kifolyólag még mindig nem mertem kézbe venni.)

Így, amint tehettem, elolvastam.  Egyáltalán nem bántam meg. 

2014. január 18.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A teljes trilógia kritika

A Végzet Ereklyéi előzménysorozata egyenesen a viktoriánus Londonból…

Bár ott volt az a tény, hogy ez a sorozat tele lesz ezekkel a fura Pokoli szerkezetekkel - de valamiért mégis vonzott az elolvasása. Hiszen árnyvadászok vannak benne, az meg alapból nem lehet rossz. Az Angyalra*, a trilógia pedig be is bizonyította ezt.