David Benioff: Tolvajok tele

Őszintén mondom, nagyon sokáig nem keltette fel a figyelmem ez a könyv. Egy nap aztán az interneten böngészve újra szembekerültem a könyvvel és hirtelen felfigyeltem az író nevére a borítón. David Benioff ugyanis az a David Benioff, aki a Trónok harca sorozat rendezője, máris jobban felkeltve a kíváncsiságom a történettel kapcsolatban. 

Milyen apróságon múlnak a dolgok? Ha nem az egyik kedvenc tévésorozatom alkotójáról lenne szó, akkor valószínűleg nem figyeltem volna fel erre a könyvre, és máris szegényebb lennék egy hihetetlen könyvélménnyel... 

Continue reading →

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Sokáig tologattam ezt a regényt, nem is értem, miért. Pedig szeretem a romantikus történeket, Jojo Moyes regényének fogadtatása molyos körökben kimagaslóan pozitív és mégis, féltem Louisa és Will sztorijától. Tény, sikerült szerencsétlenül elspoilereznem a végét, ami valószínűleg tudat alatt befolyásolt, hogy minél később kezdjek neki. A közelgő  film miatt viszont nem halogathattam tovább, így engedtem a vonzás törvényeinek. 

A történetről: Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Megmondom őszintén, nem erre számítottam. Mindenki, aki olvasta a könyvet és rajongott érte, folyton a százas zsepiket emlegette a könyv végén. Ráadásul a könyv mindenhol romantikusként van címkézve. A film előzetes is az év love storyjaként vonultatta fel. Mondhatjuk úgy,  egy Nicholas Sparks féle cheezy szerelmes történetet vártam. Erre mit kaptam? Egy életszagú, sokszor megmosolyogtató, máskor frusztráló történetet, érezhetően angol  kisvárosi hangulattal és egy olyan szerelmi szállal, amire minden mondható, csak az nem, hogy nyálas. 

Louisa Clark, regényünk főhőse, a történet elején egy kissé naiv, de optimista, mindent egyszerűen látó és a világból keveset látott huszonhat éves lány. Bár érdeklődik a világról, de lépéseket nem mer tenni. Könnyű számára a komfortzónán belül maradnia. Ahogy Will gondozója lesz, Will napról napra ébreszti rá, hogy egyszerűbb lehet a könnyebb utat választania, de megéri néha kockáztatni. Igazán élni. Will segítségével  Lou fokozatosan nyitottá válik a világra és rengeteget tanul a regény végére. Karaktere a kezdeti jellemének ellenére végig szerethető és csak drukkolni tudtam a Willhez fűződő, egyre elmélyülő kapcsolatához. A könyv narrátoraként szórakoztató volt olvasni a gondolatait, és az írónő érezhetően „angolos”, olvasmányos stílusát jól reflektálta Lou elbeszélése. 

Will okkal komor, depresszív aktuális szemléletét egyedül Lou kavarja meg, amikor a gondozója lesz. Willel már akkor találkozunk, amikor saját, összetört világában él, egy cseppnyi életkedv nélkül. Tüskés és cinikus természete a női olvasók számára nem lesz meglepő a sok romantikus regény után (ahol hasonló kaliberű pasikkal találkozhatunk), de szerintem minden olvasó egyetért azzal, hogy Willnek joga van rá. Ahogy a két, merőben eltérű karakterű Lou és Will egy légtérbe kerül, úgy leszünk tanúi verbális összecsapásiknak, szarkasztikus dialogusaiknak. És ahogy telik, múlik az idő, úgy ismerjük meg Will rejtett oldalát is Lounak köszönhetően, amit a balesetét követően jó mélyen elzárt magában. Will eredeti életszemlélete a szabadsággal és a világjárással közel áll hozzám és örültem, hogy sikerült Louisa szemét felnyitnia, így kölcsönösen segítve egymást.

A mellékszereplők érdekesek voltak és elgondolkodtató volt látni, hogy a szülők hogyan viszonyulnak Will döntéséhez. Aminek pedig örültem, hogy egy-egy fejezet erejéig az ő fejükbe is beleláthattunk. 

A már említett romantikus szál lepett meg legjobban. Gyönyörűen lett kidolgozva, sallang nélkül, fokozatosan, de számomra meglepő módon, minimális intimitással. Amit persze igazán értékeltem, hiszen hiába egy huszonegyedik századi romantikus könyvről van szó,  Lou és Will kapcsolata sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az ágyjelenetekkel teletűzdelt és instant szerelmekről szóló romantikusok.

Bár a regény végével tisztában voltam, mégis reménykedtem egy másik végkifejletben. Ami nyilván nem történt meg. Nem sírtam, de mélyen elszomorított és rengeteg kérdést vetett fel bennem. Olyanokat, amiket az ember lánya nem feltétlenül vár egy szerelmi történettől. De ezért is érdemes elolvasni. 

Amit nagyon szerettem benne: A romantikus szálat és Will szemléletét.

Ami kívánnivalót hagy maga után: Patrick karakterét feleslegesnek éreztem.

Kedvenc karakter: Will és Lou

Borító: 5/4

Pontozás: 5/5

* Képek a hamarosan érkező filmből.

Continue reading →

Sophie Kinsella: Hová lett Audrey?

Sophie Kinsella volt az, aki anno megismertette velem a chick-lit műfajt, és sajnos ő is volt, aki miatt pár évre rá elegem lett belőle. Vagyis inkább a butuska, vásárlásmániás Becky Bloomwood miatt. Szó se róla, néha érdemes ilyen limonádét is olvasni, de egy idő után könnyen megcsömörölhet az ember lánya, ha egy majdnem harminc éves nő apró-cseprő bajairól olvas (ami őszinteséggel simán megoldható lenne).  

Continue reading →

Kovács Eszter: Let's kifli

London. Big Ben. Buckingam Palace és szenvtelen őrei. Óriáskerék és a Temze. Fish and chips. Piros emeletes buszok és telefonfülkék. Megannyi jelkép, amiről első látásra fel lehet ismerni Londont, és mégis, amennyi turista, annyiféle emlékkel tér haza...

Sokan, ahogy Eszter, mégis ezt a várost választják lakóhelyül, aminek viszont meg van az ára. Az árat, amit az olyan ébren álmodozók, mint én – akik szintén fontolgatják azt, hogy egyszer odaköltöznek, ha minden jól megy – egyelőre nem akarnak észrevenni... De legalább vannak könyvek, amelyek pont erről íródnak. Mint ez is. 

Continue reading →

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Szeretem a különleges könyvcímeket, de ha egy különleges könyvcímhez még egy sejtelmes fülszöveg is társul, akkor még nagyobb az esély rá, hogy a könyv képzeletbeli várólistámon landoljon, elolvasás céljából.

A történetről: A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén. A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik.

Eredeti borító

Hoffman regényével is ez történt, a különbség viszont az, hogy némiképp már tudtam mire számítsak. Több éve ugyanis volt egy előéletem az írónővel egy bizonyos Tizenharmadik boszorkánynak köszönhetően. Bár anno a története elvarázsolt, a lassú történetfolyás eléggé a kárára ment a könyves élménynek, így féltem, hogy most is ez lesz. De nem így lett, így ezek után biztosan bátrabban fogok nyúlni Alice Hoffman könyveihez.

Ha valamiben kiemelkedően jó az írónő, az a hangulatteremtés. A huszadik századi New York, Hudson folyó, Coney Island, de legfőképpen a múzeum lakói, az apró fotográfiai momentumok és az elborzasztó tűzesetek voltak a legemlékezetesebben leírva, de annyira, hogy végig úgy éreztem, a határán vagyok annak, hogy mindez megelevenedjen a szemem előtt. 

A karakterek erőteljesek és karizmatikusak voltak, rengeteg szenvedéssel a hátuk mögött, miközben a jövőjüktől sem remélhetnek többet. Coralie és Eddie történetét több szemszögből is megismerhettük, múltjukat E/1-ből, jelenüket E/3-ből. Bár a regény cselekménye lassan haladt, de kettőjük mindennapjai volt annyira érdekes és izgalmas, hogy egy percig sem unatkoztam rajta. Coralie tizennyolc évnyi „toronyba zárt élet” után vágyik több kalandra, cselekvésre és szerelemre. Bár követi szigorú apját mindenben, de szerencsére időben rájön arra, hogy Sardie Professzor alkotásai nem minden esetben jók és helyesek, annak ellenére, hogy a múzeuma csodálatos kincseiként vonzza be a látogatókat. Coralie küzdelme a rossz ellen bámulatra méltó, ahogy jellemfejlődése is, mert naiv jó kislányból hirtelen kell felnőnie, és bátorrá, magabiztosság válnia. Eddie, a másik főhős, a múlt démonjain rágódva próbálja megtalálnia a szépet a természetben a fényképezés művészete útján, miközben a szerelemről és szeretetről már rég lemondott és csak megváltást remél korábbi hibái után. Bár a sok szenvedés miatt nagyon pesszimistán látja a világot, de találékonysága és kitartása teljesen szerethető személyiséggé teszi, így véve rá az olvasókat, hogy drukkoljanak neki és Coralie hepiendjéért. 

A gyilkosan jó hangulatteremtés és az érdekes karakterek mellett az írónő nagy hangsúlyt fektetett a történelemhűségre és a két tűzesetre, ami annak idején történt New Yorkban, és ami keretet adott a történetnek egyúttal. A legszörnyűbb körülményeket is jól érzékeltette Hoffman, ezzel hatásosabbá téve a sztorit. Ez viszont az érzelmekre is igaz volt, mert egy lightos, de érzelmes romantikus szál is központba került egy idő után. 

Érdekességképpen még a Jane Eyre-ről való utalásokat is érdemes megemlíteni, amelynek bármikor örülök, hiszen egyik kedvenc könyvemről van szó. Bár a könyv karaktereinek a véleményével nem értek egyet, mely szerint másképp kellett volna végződnie a regénynek. 

Összefoglalva a sztorit, csak ajánlani tudom ezt a regényt mindazoknak, akik szereti a múlt századi történeteket, eredeti atmoszférával és mélyebb szintű mondanivalóval. Nem mindig könnyű olvasni, de nagyon megéri.   

Amit nagyon szerettem benne: A hangulatát és a két főhős karakterfejlődését. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A problémák a sok szenvedés után kicsit gyorsan oldódtak meg. 

Kedvenc karakter: Coralie, Eddie

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5

A könyvért köszönet a Maxim Könyvkiadónak! 

Continue reading →

John Green: Paper Towns (Papírvárosok)

Első John Green könyvem. 
Bár a könyv a fülszöveg első olvasására kissé furcsának tűnt, sőt elvontnak, de mégis volt valami a tartalomban, ami vonzott. Aztán kiderült, hogy ez egy road trip-pel vegyített történet, és akkora már sejtettem, hogy a Papírvárosok nem csak egy átlag történet lesz számomra.

A történetről: Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart. 
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri. 

A film posztere

Az viszont eszembe sem jutott, hogy ennyire. Korábban a nagy hype (valamint a love story kiszámíthatósága) elvette a kedvemet a Csillagainkban a hiba elolvasásától, de a hatalmas sikert követő következő John Green regény mozivászonra adaptálása már az én figyelmemet is felkeltette. Így került ugyanis a kezembe még angolul a Papírvárosok, egy olyan időszakban, ami csak rátett arra, hogy még közelebb érezzem magamhoz a könyvet. 



Gimi vége, önállóság kezdete, útrakelés a nagyvilágba… mind jellemzi a mostani érzéseimet, így nem véletlen, hogy Q helyzetét is át tudtam érezni. De akárcsak a gimiben játszódó jelenetek, a road trip-es részek is rengeteg érzelmet kihoztak belőlem, ami legfőképpen John Greennek köszönhető, és az ő különleges, metaforákkal és hasonlatokkal teli írásstílusának. A szabadságot, egyszerűséget idéző hangulat nemcsak egyedivé, de jóval marandóbbá is tette a regényt, mint amit egy átlag YA könyvtől megszokhattunk.

A furcsának ható fülszöveg ellenére a cselekményre már az első oldaltól kezdve ráhangolódtam, ami Margo bosszúhadjáratával kezdődött. Tetszett Margo fellépése az „ellenségei” ellen, és Quentinnal karöltve több humoros szituációt is okoztak a bosszúhadjárat során, ami egyik kedvenc részemmé vált a cselekményben. 

A Margo eltűnését követő időszakra -  melyben Q és barátai először a sötétben tapogatóztak – a sztori kissé leült, nagyobb hangsúlyt helyezve Quentin gondolataira és Margo rejtélyének okára, viszont a könyv utolsó harmadában, amikor végre elindult a road trip, újra elemében éreztem a könyvet. Ez főleg annak köszönhető, hogy Mr. Greennek több hétköznapi szituációt is sikerült poénba vagy filozofálásba öltöztetnie. A kocsikázós részek több izgalmas részt is hoztak, valamint rengeteg hangosan kuncogós poént. Például ki az az őrült, aki sörös dobozba próbál pisilni? 

A történet fő cselekményében, a Margo utáni kutatás mellett a karakterdrámák is domináltak. Quentin, a főszereplő, átlagos tizennyolc éves srác, normális élettel és jövőképpel. Bár az elején kissé félénknek mutatkozik be – főleg, ha a plátói szerelméről van szó - olyan fiatalnak, aki nem mer kockáztatni, de a végére jelentős jellemfejlődést ér el, és emiatt könnyen meg lehetett szeretni a karakterét. Margoval, a történet másik kulcsszereplőjével viszont sokkal nehezebb lehetett szimpatizálni. A végletek embere volt, sokszor irracionális gondolkodással. Egyrészt az nagyon tetszett benne, hogy mert kalandvágyó lenni, mert máshogy gondolkodni, mint mások, és képes volt túl látni a felszínességen, a papírembereken. Másrészt viszont, a szabadgondolkodásnak is vannak határai. Ha minden egyes nap csak a mára gondolunk, és nem foglalkozunk a jövővel, akkor hogyan lehet túl élni hosszútávon? Ha ma egy fiatal úgy dönt, hogy nem megy egyetemre, hanem inkább világot látna, rendben, tegye – ha lenne rá lehetőségem, én is így tennék… - de egy idő után elfogyna a szülők pénze és akkor mi lesz? Nagy kár, hogy Margo válaszát erre már nem igazán kaptuk meg. 


A mellékszereplők bár kevésbé voltak kidolgozva, de mégsem mondhattuk, hogy nem voltak egyéniségek. Ben őrült karaktere vagy Radar családjának a fekete Mikulás-gyűjteménye szintén elborult ötletnek tetszett John Greentől, de ezek az apróságok csak hozzáadódtak a sztori egyedi és kissé fura atmoszférájához. 

Összefoglalva a történetet, bevallhatom, hogy hozzám nőtt ez a könyv minden egyes csodájával. Így, ha első John Geen könyvem is volt, de nem az utolsó. 

Amit nagyon szerettem benne: A könyv atmoszféráját és a könyv első és harmadik harmadát.  

Ami kívánnivalót hagy maga után: A második harmadban lelassult cselekmény. 

Kedvenc karakter: Quentin

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5*

* Képek a júliusban érkező filmből. 

Continue reading →

Ahol a szivárvány véget ér... egy regényben és a filmvásznon (Cecelia Ahern)

Megmondom őszintén, levélregény mivolta miatt jó sokáig nem keltette fel az érdeklődésemet a könyv. Amikor végre igen, akkor is a filmnek köszönhettem, mert a Love, Rosie címen készült filmadaptáció főszerepeit Clary a Csontvárosból (Lily Collins) és Finnick a Futótűzből (Sam Clafflin) játszotta.  Látva az elképesztően humoros előzeteseket pedig biztos voltam, hogy imádni fogom ezt a filmet, de előtte, jó könyvmoly módjára úgy gondoltam, adok egy esélyt végre a könyvnek is, valamint Cecelia Ahernnek. 

Hát nem ez lesz az utolsó könyvem az írónőtől, az biztos.

A történetről: Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad. 

Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?

Kezdjük először is a levélformátummal. Utólag visszagondolva nagyon tetszett ez a megoldás, így nem is értem, miért gondoltam először, hogy nem fogom szeretni. Talán attól féltem, hogy nem fog átjönni a történet vagy a karakterek jelleme – vagy egyszerűen az ismeretlentől féltem – mindenesetre, kellemesen meglepődtem, amikor rájöttem, hogy nagyon élveztem olvasni Alex és Rosie történetét. A történetet, mely levelekből, képeslapokból, órai levelezésekből, chat-beszélgetésekből, meghívókból, újságcikkekből, elektronikusan és tintán, egy életre szóló barátság rajzolódik ki… vagy talán még több is? 

Rosie és Alex barátsága a kezdetektől fogva különösen példaértékű volt. Bár külön-külön is, de egymás társaságában még izgalmasabb karakterek voltak, miközben lapról lapra láthattuk, amint az élet egyre több akadályt gördített útjukba, abban a reményben, hogy egyszer véglegesen eltávolodnak egymástól. Az idő és távolság folyamatos küzdelme mellett pedig ott voltak a szereplők saját kihívásai, főleg Rosie-é, aki, mint a gyengébbik nem képviselője megint megmutatta, hogy semmi sem elképzelhetetlen, ha a leglehetetlenebb álmok elérésről van szó. 

A fő szereplők környezete sem volt kevésbé unalmas, érdekes volt látni, olvasni, ahogy két család hétköznapjai, kapcsolatai, pillanatai bontakoznak ki, kezdve a mindig támogató szülőktől a lázadó Katie-ig majd Rubyig, akik szintén nagyon szerethető egyéniségek voltak.

A legjobb barátság fogalma mellett a könyv nagy erőssége volt a humor, aminek köszönhetően végig mosolyogtam a könyvet. Még akkor is, amikor a regény háromnegyedénél már egyre meredekebb volt a cselekmény újabb és újabb szappanoperához illő fordulata. 

Na, igen. Ahogy más romantikus regényeknél, itt is túlzásba esett az írónő, mert ha van negatívuma a történetnek, az a túlságosan is hosszúra nyúlt van–e több barátságnál kérdés, ami egyetlen dolog miatt marad megválaszolatlan évekig, sőt évtizedekig! Persze értem én, hogy kellett idő ahhoz, hogy mindenki tisztában legyen az érzéseivel, de az a tény, hogy a megoldás már csak a kimondatlan szavakon múlik, az a végére már nekem volt teher, nem Rosiéknak. Emiatt a sztori vesztett egy kicsit a realisztikus érzéseiből, pedig már majdnem kedvenc lett a könyv. 

Amit nagyon szerettem benne: Rosie és Alex kapcsolatát, és annak a mondanivalóját.

Ami kívánnivalót hagy maga után: A történet végének szappanoperásodása. Vagy nincs ilyen szó? 

Kedvenc karakter: Rosie, Alex

Borító: 5/4

Pontozás: 5/4
______________________________________________________________

Viszont a film! A könyv legnagyobb hiányosságát sikerült kiküszöbölni azzal, hogy a történet időtartamát lerövidítették jó pár évtizeddel.  Így lett a film a nagyobb változtatás ellenére egy hű könyvadaptáció, melyben minden érzelem, amit olvasás alatt éreztem, megelevenedett a filmvásznon. 

A castinget nagyon jól eltalálták, Alex és Rosie kapcsolata Lily Collins és Sam Clafflin játékával és pimasz dialógusaival hihetetlenül jól átjött. A humor szintén, bár itt egy kicsit perverzebbre vették a figurát a készítők a regénnyel ellentétben, amit viszont egyáltalán nem bánok. A poénok jól keveredtek a drámai részekkel, így a két órás adaptáció alatt érzelmek teljes skáláját tapasztalhatták meg a nézők. 

Személyes kedvencem az a bizonyos nosztalgikus hangulat volt, amit az operatőri munkában rengeteg színnel igyekeztek előhozni. A hangulatos színvilág mellé pedig gyönyörű tájak és illő soundtrack – de még milyen jó soundtrack! – társult. 

Összességében imádtam a filmet, minden egyes képkockájával egyetemben... Kár, hogy ilyen kevés figyelmet kapott itthon. Persze, mert Valentin napon egy bizonyos másik romantikus történet jobban vonzotta a nézőket a moziba, még akkor is, ha fele annyit sem ér, mint a Love, Rosie. 

Film pontozása: 10 /9 

Continue reading →

Rainbow Rowell: Eleanor & Park

Hogy lehet valami egyszerre ennyire édes és mégis halálosan komoly?

Emlékszem, az első dolog, ami által felfigyeltem az írónőre és erre a könyvére, az a fülszöveg mellett lévő idézet volt - amiről utólag kiderült, nincs is benne a könyvben. Engem mindenesetre rögtön meggyőzött, így várólistára került a könyv, majd kis idő múlva jött a hír, hogy a filmes jogait is megvették a könyvnek. Így már semmi sem hiányzott a motivációmhoz, hogy elolvassam. Mégis, amikor a Fangirllel találkoztam először a könyvesboltban, a spontaneitás híveként először azt vettem készbe, és mivel annyira tetszett, ezért jó sokáig elterelődött a figyelmem Eleanor és Park történetéről… (Nem irónia, de ha valamit nagyon szeretek, igyekszem nem mohón megenni az egészet. Másrészt, szeretek változatosan olvasni.) 

…Egészen mostanáig.

A történetről: Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. 

Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta – őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből. 

Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Continue reading →

Gayle Forman: Csak egy nap & Csak egy év

Csak egy nap

Vannak olyan könyvek, amelyeknél minden különösebb háttértörténet nélkül tudod, hogy szeretni fogod. Vannak olyan könyvek, amelyek minden hibái ellenére is megragadnak és elgondolkodtatnak. 

Továbbá vannak olyan könyvek, amelyekhez csak egy nap kell, hogy rájöjj, ez a könyv csak neked íródott.  

A történetről: Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng… amíg Allyson arra nem ébred az együtt töltött viharzó nap után, hogy Willem elment.

A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet.

Continue reading →

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Az írónő debütáló regényével, az Anna és a francia csókkal új kedvencet avattam anno (és még sokan mások is különböző véleményeket látva), ezért nem meglepő, hogy a folytatást is azonnal elszerettem volna olvasni. De ahogy lenni szokott, egy remek kezdet sok buktatót tartogathat még a későbbiekben, ezért felvértezve magam, beleolvasgattam egy kicsit Lola történetének kritikáiba is, így kiderült, hogy a folytatás közel sem aratott akkora sikert a St. Clair rajongók között. Így kevesebb elvárásokkal neki kezdve az olvasásnak, egyáltalán nem csalódtam. 

A történetről: Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt.

Continue reading →

Jenny Han: To All The Boys I've Loved Before

Attól a perctől kezdve, hogy belefutottam az interneten a regénybe, tudtam, hogy el kell olvassam a könyvet. Először is ott volt ez a kellemes, hangulatos borító, ami már akkor megvett kilóra, még mielőtt ismertem volna a fülszöveget. Nem is említve a címet, ami a hosszúsága és tartalma miatt rögtön sejtette, hogy ha egy átlagos romantikus könyvvel is van dolgunk, a sztori alapötlete egyáltalán nem lesz az.

A történetről: A tizenhat éves Lara Jean soha nem merte bevallani az érzéseit egy srácnak sem, aki valaha tetszett neki, ezért inkább levelet írt nekik, amit elrejtett egy kalapdobozban az ágya alá. Egy nap viszont a doboz eltűnik, vele együtt az összes plátói szerelmének írt levéllel, aminek következtében Lara Jeannek szembe kell néznie minden félelmével, valamint az összes sráccal, aki megkapta a szerelmes levelét....

Continue reading →

Rainbow Rowell: Fangirl

Eredetileg nem terveztem be most nyárra ezt a regényt, de amikor a boltban megláttam, rögtön elcsábultam…

Amikor először futottam bele ebbe a regénybe az interneten, már akkor tudtam, hogy ezt nekem írták. Fangirling. Rajongás. Lelkesedés. Megszállottság. Korábban már volt egy posztom erről, ezért ezt nem is ragozom tovább. Viszont volt bennem egy kis félsz is, mert a regény hősnője, Cath által imádott univerzum, a fanfiction írások világa nem is állhatna távolabb tőlem. Bár volt pár kitekintésem ebbe a párhuzamos univerzumba, de rájöttem, hogy hosszútávon nem tudom „elhinni” a történetet, ha nem az író saját tollából származik. Így kezdtem neki a Fangirlnek, kíváncsian várva, hogy lássam, miért is istenítik Miss Rowellt és az ő képzeletbeli Simon Snow könyvsorozatát.

A történetről: Cath egy Simon Snow fan. Ikertestvérével, Wrennel együtt a többmilliós nagyságú Simon Snow rajongótábort erősítik, főleg egy bizonyos Simon és Baz párost, egészen a gimi végéig. De amikor fősulira mennek, minden megváltozik. Cath számára nem, ő továbbra is írná tovább népszerű Simon Snow fanfictiönjét, miközben egy olyan világról, fandomról álmodozik, ami soha nem lehet az övé. De Wren nem. Ikertestvérével szemben Wren fel szeretne nőni. Bulizni, piálni, pasizni, egyedül, Cath nélkül. Vajon képes lesz Cath Wrentől elfüggetlenedni, barátokat találni és általában egy normális fősulis életét élni, miközben olyan gondok nyomasztják, mint például labilis idegzetű édesapja utáni aggódás, aki először lesz ténylegesen egyedül, a válása óta, lányai nélkül… Képes lesz Cath nem aggódni? Képes lesz egyedül végigcsinálni?

Continue reading →

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

Szeretem a romantikus történeteket, de azt még jobban szeretem, amikor adnak valami pluszt az életben. Amelynek az elolvasása után percekig le vagy fagyva, mert egyszerűen nem vagy képes elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Rebecca Donovan az ilyen tabutémák közül dolgozott fel egyet, az egyik legkegyetlenebbet. Megszoksz vagy megszöksz? Sokszor az utóbbi gyávaságnak minősül, de szerintem most Emma rosszul döntött…

A történetről: Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat…

Continue reading →

Kody Keplinger: The Duff

Valamilyen szinten megértem azokat, akiknek elege van a YA történetekből. A YA regények hősnője ugyanis általában esetlen, hisztis, önbizalom hiányos és idegesítő, kreált problémája pedig kizárólag abból áll, hogy a pasinak, aki tetszik neki, nem elég jó és szép (pedig a pasi szerint az). Ráadásul a többségük hajlamos roppant irritáló szerelmi háromszögekbe keveredni, ahol több köteten keresztül nem tudja eldönteni, melyik srácot szereti jobban. 

A The Duff is egy YA könyv, de mégsem egy a tucat YA könyvek között. 

A történetről: A történet középpontjában egy végzős középiskolás lány, Bianca Piper áll, aki nem csúnya - bár igyekszik ezt bebeszélni magának -, de nem is olyan szép és menő, mint két legjobb barátnője. Egyik este, amikor a helyi tinibárban üldögél és nézi, ahogyan barátnői táncolnak, a suli szépfiúja, Wesley Rush odamegy hozzá és igencsak a lelkébe gázol: felvilágosítja, hogy Bianca egy DUFF, egy undi kövér barát, akin keresztül meg lehet környékezni a csinos barátnőit. A lány megpróbál visszavágni, de lelke mélyén igazat ad a srácnak. Mivel családi élete nem igazán nevezhető harmonikusnak, a lány elmenekül otthonról, egyenesen Wesley karjaiba...

Continue reading →

Kínos sztorik Marni Batestől

Korábban soha nem gondoltam volna, hogy valaha még előveszek ilyen műfajú könyveket. Mert valljuk be, a megcélzott korcsoport nem én vagyok. Bár a főszereplők életkora szinte megegyezik az enyémmel, de maga a sztori, a kínos szituáció, amibe a főhősnők kerülnek, az inkább a fiatalabbaknak való. Nem beszélve a regények fura magyar címeiről, amelyek szintén nem a regény komolyságát igyekezték kiemelni. (Segítség, Youtube-sztár lettem!, Rocksztárt kaptam karácsonyra, LOL könyvek...ez most komoly?)

Véletlenül fedeztem fel Marni Bates regényeit. Éppen tanultam a vizsgáimra, amikor valami könnyűt szerettem volna olvasni. Valami olyat, ami egy kicsit kikapcsol, kicsit megnevetett, de ami után kérdés nélkül tudom folytatni a kötelességeimet. Természetesen, ahogy lenni szokott, ebből a tervből nem lett semmi. Mert egyik regényt sem tudtam letenni…

Continue reading →

A könyvtolvaj története egy könyvben és egy filmben (Markus Zusak)

Korábban valamiért azt hittem, hogyha a főszereplő egy gyerek, akkor egy gyerekeknek szóló történetet is kapunk. De Liesel története már első pillanattól kezdve visszarántott a valóságba. Abba a hideg, kegyetlen világba, ahol magától, a Haláltól hallhatjuk első kézből az esti mesét… Azt az esti mesét, ami még egy felnőtt embert is simán megtörne, nem hogy egy gyereket. Viszont ez a történet itt és most mégsem egy egyszerű német kislányról szól a II. Világháborúban. Hanem magáról a könyvtolvajról. És ez mindent megváltoztat.

A történet: 1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga. Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.

Continue reading →

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok

Csodaszép borító. Különleges történet. De vajon mennyi az igazság belőle?

Biztosan sokan elgondolkoztak már a mai fiatalok közül, hogy milyen jó lenne az élet suli nélkül. Nincs tanulás, nincsenek kötelezettségek és egyéb szörnyűségek.  Persze ehhez a könnyű élethez pénz is kell, de ha szülőknek van, akkor már ezért sem kell aggódni. De mi van akkor, ha éppúgy nem vagy szerencsés, mint Josie Moraine? Ha a tanulni akarás csak egy szép vágyálom, mert a családi háttér nem enged meg többet, akkor mit teszel? Küzdesz, vagy a könnyebb utat választod?

A történetről: 1950-et írunk, és miközben New Orleans francia negyedében titkok fortyognak, a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét.

Continue reading →

Cora Carmack: Színjáték

Bár a könyvekben egyáltalán nem vetem meg a romantikus történeteket, azért igyekszem mindig olyanokat kifogni, amelyeknek a szerelmi szála mellett van másik cselekmény is. Hiszen bármennyire is a reménytelen romantikusok táborát erősítem, szeretek izgulni a szereplők életben maradásáért egy akciódús regényben. A könyvpiac manapság legpopulárisabb műfaját, a New Adult erotikus regényeket ez pont nem jellemzi, mégis igent mondtam Cora Carmack debütáló könyvére, a Szakítópróbára, mert úgy tűnt, a szerelem mellett volt egy rendes történet is. A könyv végére érve viszont nem azt kaptam, amire vártam, így egy csalódással a hátam mögött már nem is voltam annyira kíváncsi Miss Carmack könyvének a folytatására, a Színjátékra.   

Egészen mostanáig. 

Continue reading →

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Mi az a három dolog, ami elengedhetetlen lehet egy lány számára a boldogsághoz a chocolat chaud-n kívül? 

• Paris, a Fények, a Romantika és a Művészetek városa
• Un garçon qui est très mignon, és aki mégsem a sablonos tökéletes pasi karakterekhez tartozik
• Valamint az elmaradhatatlan l’amour vattacukor nélkül

Anna történetében mindhármat megtalálhatjuk. Mind a hármat – pontosítva mind a négyet - olyan szinten, hogy ez a tipikus modernkori Romeo és Júlia sztori, amiről azt hinnénk, hogy csak egy sablontörténet és semmi más…. Sokkal többet ad az olvasónak, mint bárki valaha gondolta volna. Számomra pedig még annál is többet. 

Continue reading →

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

Vannak történetek, amelyek kizárólag arra vannak, hogy depresszív hangulatba vigyék az olvasót, majd a sztori végén még egy lapáttal rátesznek erre a letargikus hangulatra egy keserű befejezéssel. Én ezzel nem értek egyet. A történetek ugyanis arra vannak szerintem, hogy az embernek reményt adjanak. Reményt a folytatásra, ha valami balul sül el. Hiszen a valóvilág nem mindig a „boldogan éltek, míg meg nem…"ről szól. És ezért van szüksége az embernek hepiendre. Nem másért. 

Melinda története pedig pontosan ezt adja. 

A történetről: Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor? Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket? 

Continue reading →