Vannak történetek, amelyek kizárólag arra vannak, hogy depresszív hangulatba vigyék az olvasót, majd a sztori végén még egy lapáttal rátesznek erre a letargikus hangulatra egy keserű befejezéssel. Én ezzel nem értek egyet. A történetek ugyanis arra vannak szerintem, hogy az embernek reményt adjanak. Reményt a folytatásra, ha valami balul sül el. Hiszen a valóvilág nem mindig a „boldogan éltek, míg meg nem…"ről szól. És ezért van szüksége az embernek hepiendre. Nem másért.
Melinda története pedig pontosan ezt adja.
A történetről: Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor? Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
