Popcorn Posztok #4 - Állatok utópiája, egy szoba, na meg Deadpool

Rég volt ez a rovat a blogon, köszönhetően annak a sajnálatos ténynek, hogy nem sokat tudok filmet nézni mostanában. Ellenben az elmúlt hetekben. Ráadásul végre szüneten vagyok, így van két teljes hetem kiélvezni a szabadságot a következő  alkalomig, hogy egyetemre menjek. Haha. 

Room – A szoba

Mostanában nem volt szerencsém sok sötét témájú filmhez, de megnézve A szobát, egy ideig biztosan nem leszek hangulatban a következőhöz. Persze ez csak a film érdeme, mert annyira jó volt. Sok filmdráma esik abba a hibába, hogy a rossz ütemezés miatt a film nagy része unalmas lesz egészen a váratlan tragédiáig vagy egyéb drámai fordulatig. De nem itt. Izgalmas volt, hatásos és garantált sírás vagy libabőr okozó. Olyan sztori, ami az ember lányának a bőre alá kúszva éri el az életre szóló hatást. Ahogy a könyvben, úgy a történet kivitelezése is a filmben egyedi nézőpontot vesz fel az öt éves Jack szemszögéből, aki fokozatosan jön rá, hogy minden, amit Mama először állított a Szobáról, annak pont az ellenkezője igaz. Ugyanis van élet a Szobán kívül is. A legijesztőbb része a történetnek az, hogy ez nem csak fikció. Bár a könyv írója, Emma Donoghue nem egy valóban megtörtént eseményt írt le, de emlékezzünk vissza azokra a hasonló esetekre, amiket a híradóban hallhatunk. Borzalmas. Ezért minden dicséret megilleti a kis Jack alakítóját, Jacob Tremblayt, aki hihetetlen alakítást nyújtott az Oscart nyert Brie Larson mellett. Összefoglalva, hihetetlen emlékezetes film volt, szerintem az egyik legjobb az idei Oscar-jelöltek között (látva a többséget). 

Pontozás: 10/9

Zootopia (Zootropolis)

Bár a Disney legújabb művében az állatok kapták a főszerepet – én pedig a műfajban jobban kedvelem az emberi szereplőket, az Oroszlánkirály kivételével – mégis látva az első előzetest, tudtam, ezzel a mesével nem lőhetek mellé. Arra persze nem számítottam, hogy olyan társadalomkritikával fogok találkozni a történetben, ami a felnőtteknek szóló drámákkal vetekszik. Az állatkarakterek változatosak és emberiek voltak – mi az, hogy! -  a főszereplő páros, Judy Hopps, a nyúl és Nick Wilde, a róka között érezhető kémia volt (utóbbiban valószínűleg nagyban közrejátszott Ginnifer Goodwin és  Jason Bateman fantasztikus szinkronjátéka). A sztori főcselekmény szála a krimivonal volt, melyben örökké optimista nyuszink kezd el nyomozni az eltűnt állatok után, melyhez később kénytelen csatlakozni az egyik eset tanúja, a szélhámos Nick. A bűnügyi eset bár egyszerű volt, de a filmvégi megoldás fordulatai többszörös meglepetést hozott. A főcselekmény mellett folyamatos karakterfejlődést észlelhettünk, miközben egy részletes társadalom képet kaptunk Zootropolis lakóiról. Ami sajnos nem utópia. Ez a mese ugyanis olyan megoldatlan kérdésekre világított rá, amelyek ma is relevánsak, mint például a faji és nemi megkülönböztetés, diszkrimináció vagy a bürokratikus rendszer problémája . A nehéz témákkal persze nem a gyerekeket célozta meg a Disney, de amiért ez a film minden korosztály számára élvezhető, az a szarkasztikus humor, a belevaló dialógusok, a popkulturális  utalások  valamint a roppant részletes, lenyűgöző animáció.

Pontozás: 10/9

Deadpool

A képregény adaptációk legújabb dobása, a piros karikás Deadpool, aminek jobb a marketingje, mint a sztorija. Ami nem azt jelenti , hogy utáltam, nagyon is szórakoztató volt. Polgárpukkasztó, mindent kimond és megmutat vonásával üde színfolt a műfajon belül, valamint a Marvel/X-men univerzumban. A történet egyszerűsége ellenére izgalmas volt a cselekmény, a vizuális effektek is jók voltak, míg a színészi alakításokra nincs egyáltalán panaszom. Főleg Ryan Reynolds remekelt Wilson és Deadpool kettős szerepében. Ami  a film legnagyobb pozitívuma volt, az egyben a negatívuma is egyben. A cinikus, szarkasztikus poénkodások és párbeszédek dinamikus egyveleget képeztek az akcióval és aki nem szívbajos, a morbidhumort is értékeli a véres harcjelenetekkel. Ellenben, idővel a rengeteg poén erőltetetté vált, úgy éreztem, mindenáron próbálnak roppant humorosak lenni Deadpool kiszólásai a nézőknek és az egész szuper lazaság már fárasztóvá vált számomra. A kevesebb még mindig több. Ami erre a filmre is igaz. A mellékszereplők többsége pedig főleg hátvédként funkcionált. (Utóbbi a műfajban mondjuk egyáltalán nem meglepő, valamiért a mellékszereplők kidolgozása általában túl nagy falat a készítőknek.) Összességében viszont egy megnézésre érdemes filmet produkált Deadpool, ami tökéletes azok számára, akik megunták a lightos képregény adaptációkat, Disney-módra.

Pontozás: 10/8

Ti mi jót láttatok mostanában moziban? 

Continue reading →

Háború és béke minisorozat (BBC)

Megmondom őszintén, az én életemből eddig kimaradt Tolsztoj  - kötelező olvasmányom sem volt, amire valószínűleg sokan irigykednek - de úgy érzem, most már érdemes megpróbálkoznom vele. Persze nem az ezernégyszáz oldalas szörnyeteggel fogom kezdeni, aminek a filmváltozatához nemrégiben szerencsém volt, de azért a polcomon lévő Anna Karenina sem egy leányregény. 

Az ok pedig az, amiért hirtelen kedvet kaptam az orosz klasszikusokhoz, hogy nemrég végignéztem a fentebb említett War & Peace minisorozatot a BBC-től. Ha nem a brit csatorna készíti, akkor valószínűleg fel sem figyelek rá, de mivel így volt, nekem pedig általában pozitív élményem volt a sorozataival, ezért nem is volt kérdés, hogy belenézzek. Pláne azért, mert az Anasztázia mesefilm óta szeretnék egyszer eljutni Szentpétervárra.

Continue reading →

Drámai Filmes Projekt: Me & Earl and the Dying Girl

Vannak olyan filmek, amikről egyszerűen tudod, hogy meg kell nézned. Nem azért, mert játszik benne a kedvenc színészed, nem azért, mert csupa jót mondanak róla, de még csak nem is amiatt, mert a sztori annyira felcsigázta a fantáziádat. Egyszer megtekintve az előzetest, szimplán tudod, hogy ezt meg kell nézned, mert ez a te filmed lesz. 

Tíz esetből kilencszer ez be is jön. 

A történetről: Egy kis barátságba még nem halt bele senki. 
Greg Gaines, a különc kamasz mindent megtesz, hogy bármelyik iskolai társaságban elvegyüljön, vagyis láthatatlan maradjon. Egyetlen barátja van, Earl, akivel kultikus művészfilmekért rajonganak, és szabadidejükben nagy lelkesedéssel és minimális tehetséggel újraforgatják a kedvenceiket. 
Egy nap az édesanyja ráveszi Greget, hogy élessze újra barátságát Rachellel. 
Rachelnél leukémiát diagnosztizáltak, és Greg eleve hadilábon áll a lányokkal, de anyja utasításának kénytelen engedelmeskedni. Ráadásul, hogy felvidítsa Rachelt, Earllel kamerát ragad, és így nem csak a valaha készült legrosszabb film születik meg, hanem fordulópont jön el mindannyiuk életében.

Ezzel a lehetetlenül hosszú és egyben sokat eláruló névvel rögtön felkeltette figyelmem a film, majd megnézve a trailert pontosan így jártam. A sztori önmagában nem vonzott - a Csillagainkban a hibát máig nem néztem meg emiatt, de a (...) this isn't a touching romantic story mondattal rögtön meggyőzött, hogy ez mégsem a cheezy, tragikus véggel rendelkező drámákhoz tartozik... Ami nem is volt baj, ha nem bíztam volna el teljesen magam.

Persze látványra, hangulatra és humorra a film teljesen olyan volt, ahogy az előzetes beharangozta. Van a művészfilmeknek egy bizonyos hangulatvilága, ami itt is beköszöntött, de a furcsaságok és az elvontság még sem volt jelentős annyira, hogy a sztorit ne értsük meg teljesen. 

Greg és Earl által készített filmek

Annak ellenére, hogy a történet a mai populáris tini könyveket és filmeket idézte a betegséggel és a beharangozott tragédiával, volt néhány abszurd megoldása a cselekménynek, amitől az ember lánya egyszerűen képtelen volt teljes világfájdalommal végignézni a filmet. Mert megmosolyogtatott, megnevetett és megerősített abban, hogy pozitívan nézd a dolgokat. A vége pontosan ezért ért váratlanul, mert nem tudtam eldönteni, vajon a készítők a klisés, hálivudi megoldást választják, vagy a másik klisés hálivudi megoldást. Na, ezt jól megfogalmaztam...

Amiért mégsem tudok maximumot adni, az a hiányérzet. A film előtt rengeteg magasztaló kritikát olvastam, amelyben egyesek odáig mentek, hogy all-time favoritnak nyilvánítsák a filmet. Én viszont még nem tartok itt. Amellett ugyanis, hogy imádtam a szellemes dialógusokat, Gregnek, a főszereplőnek a hozzáállását a világhoz, a fekete humort, és a filmben elkészített filmek kivitelezését, a végét nem könnyeztem meg. Nem tudom miért, de a tény maga, hogy nem azt hozta ki belőlem a film, mint másokból (jelen esetben egy elhasznált százas zsepi csomagot), olyan hiányérzettel töltött el, hogy nem tudok tízből tízet adni. 

Pontozás: 10/8 

Continue reading →

Papírvárosok filmkritika

Bár a Csillagainkban a hiba tette híressé, sztori szempontjából  engem ez a könyve már első látásra jobban megfogott, ellentétben az évszázad szerelmi történetével. Még akkor is, ha a jövendőbeli film volt az, ami felhívta a figyelmem a könyvre. A történetet végül imádtam, így nagyon vártam a filmet, és mindazt az érzést, amit a történet átad, de most már a filmvásznon. Úgy vélem, ez sikerült is.

A történetről: Ki nem volt még szerelmes a szomszéd lányba? Quentin (Nat Wolff) óvodás kora óta odavan a környékükön lakó csajért, és természetesnek veszi, hogy ő tudomást sem vesz róla. Ezért lepődik meg igazán, amikor Margo (Cara Delevingne) egy éjjel bemászik a szobájába - méghozzá teljes nindzsa felszerelésben. Q és M együtt vág neki az éjszakának, hogy bosszút álljanak mindazokon, akik bántották őket. Nyomukban kompromittáló fényképek, vazelinnel bekent kilincsek és leborotvált szemöldökök maradnak. Valamint mindenütt egy nagy, falra festett M betű. Ezzel az éjszakával kezdődik egy gimis srác életének legnagyobb kalandja. Sok izgalom, félelem, váratlan tapasztalat és nagy öröm fér bele a történetbe: az átlagos fiú próbál megszokni, megszeretni majd megmenteni egy nagyon különleges lányt.

Érdekes módon a Papírvárosok nem aratott akkora osztatlan sikert, mint elődje John Greentől. Pedig nem rosszabb és nem kevésbé realisztikus történetről van szó, mégis többeket vonzott egy huszonegyedik századi tragikus love story, mint egy önmagunk megismeréséről szóló életszagú történet. Persze nem akarok teóriákba temetkezni, de van egy olyan érzésem, hogy sokan emiatt intettek be a mozi pénztáraknak. 

Komolyan, a 21. században képesek egyesek
a főszereplők kinézetén nyavalyogni?
Szánalmas. 

Én mégis, amire számítottam, mind megkaptam a filmtől. Casting szempontjából Cara Delevigne szerintem tökéletes Margo volt. Sikerült hoznia az okos, kalandvágyó, karizmatikus és titokzatos lányt, akibe Quentin, a főhős beleszeretett. Míg Nat Wolff szintén nagyon jól alakította a teljesen átlagos tiniéletet élő Q-t, akivel rengetegen tudunk azonosulni. A mellékszereplőket játszó színészek is jó választásnak bizonyultak, főleg azért, mert végre valahára majdnem gimnazista korú fiatalok játszottak gimnazistákat.  Nem harminc fele közeledők. 

Mint a könyv nagy rajongója, úgy láttam, adaptációként is megállta a helyét a film, mert a cselekmény nagy része szépen követte a regény történetét. Pár változatás persze történt, ami a szigorú könyvmolyokat feldühíthet, mint például Angela, Radar barátnője is részt vett a Margo utáni keresésben, vagy a sztori befejezése volt kronológiailag  más. 

Amit a legjobban szerettem viszont a filmben, az, hogy a film képes volt ugyanazokat az érzelmeket kiváltania belőlem, mint a regény. Quentin útkeresése és karakter fejlődése elgondolkodtatott, a road trip-en történt események megnevettettek, Radar szüleinek a furcsa szokása megmosolyogtatott és a karakterek nosztalgiázása a gimi végéről megint eszembe jutatta azt, hogy én is ugyanezen mentem keresztül alig pár hónappal korábban. A kocsikázós részek hangulata ráadásul megint emlékeztetett arra a vágyamra, hogy egyszer én magam vegyem a sátorfámat és kerekedjek fel, hogy világot lássak. Ennek az atmoszféra lefestése főleg  magát az írót illeti, aki olyan leírásokkal ruházta fel a sztorit, ami még a filmvásznon is vissza tudott köszönni.

Összességében egy élmény volt a film, nem is említve azt, hogy  kimondottan örülök annak, Hollywood most az egyszer lemondott a film elhálivúdiasításáról (bocsánat, ha nem létezik ilyen szó). Nem hozták be az amerikai gimikben lejátszódó sablon jeleneteket, mint például mások égetése vagy a főszereplők nyavalygása, hogy miért nem menők. Ezért pedig csak hálásak lehetünk, még akkor is, ha a Duffnál és sok más tinifilmnél ezt nem úsztuk meg. 

Film pontozása: 10/8

Continue reading →

Popcorn Posztok 3# - Időzavarban

Sajnos az utóbbi időben eléggé el voltam havazva mindennel (és ezen a múlt havi vizsgáim sem segítettek), így történt, hogy még az idei átlagosnál jobban lecsökkentetett könyvmennyiségemnél is jóval kevesebbet olvastam általában–, ami viszont nagyon szomorú, ha azt nézzük, egy-két évvel korábban még milyen sokat olvastam. (Konklúzió: Felnőni, tanulni költséges, ha időben és energiában nézzük, akkor még jobban.) Filmeket viszont néztem, és a moziba járási rekordomat szintén sikerült megdöntenem, mert az utóbbi időszakban annyi jó film került moziba, hogy néha ránéztem a tankönyveimre, majd az órára, majd megint a tankönyveimre és gondoltam – ha ma még egy matekpéldát kell integrálnom/business studies fejezetet memorizálnom, akkor meghalok. Az Időzavarban alcímet viszont egy kis magyarázat illeti. Azon kívül ugyanis, hogy ez a jelző rám is jellemző, az összes filmre is igaz – ami ebben a posztban szerepel, mert valamilyen szinten mindegyik kapcsolódik az időhöz…

The Age of Adaline (Adaline varázslatos élete)

Szeretem a hangulatos mozifilmeket, így abban a percben, hogy megláttam először az előzetesét a filmnek, tudtam, hogy muszáj lesz megnéznem. Az alapötlet szokatlan és érdekes, mert egy olyan nőnek az életét mutatja be a film, aki képtelen öregedni egy balesetnek köszönhetően, viszont az egész, „de jó nekünk örökké fiatalnak lenni” humbug nélkül, ráfokuszálva az egyedüllétre és a veszteségekre. A film cselekménye emellett nagy hangsúlyt fektet a szerelemre, amire Adaline évtizedekig nemet mondott, de egy bizonyos pasi mellet többé képtelen rá (na de ki lenne képes ellenállni Daario Naharisnak?). Ahogy számítottam rá, a film vizuálisan nagyon hozta a huszadik század hangulatát, vagyis Adaline korai éveit, miközben a történet különösebb drámai esemény nélkül is képes volt igazán érzelmes maradni. A film vége kissé meseszerűen szép lett, ami miatt maradt egy kis hiányérzetem. Egy picit több drámával vagy tragikummal ugyanis még nagyobb hatást kelthetett volna a történet, szerintem.

Pontozás: 10/8

Mad Max: Fury Road (A harag útja)

Ha létezik olyan, hogy nagy betűs MOZIÉLMÉNY, akkor a legújabb Mad Max remake-nél biztosan átéltem. Nem láttam az eredeti trilógiát, és a gyorshajtásos verdás filmeket sem szerettem soha, ezért komolyan meglepődtem azon, mennyire szerettem a filmet az első képkockától kezdve. A sztori egyszerű, mint a faék, mert az egész cselekmény abból áll, hogy a főhősök megtaláljanak egy bizonyos helyet a sivatagon túl, mégis mind az akció, mind a látványvilág annyira megfogott, hogy egy percig sem unatkoztam. A képi világ a speciális effektekkel ritka lenyűgöző volt és a dinamikus soundtrack szintén csak hozzáadott a film atmoszférájához, karöltve az olyan fura elemekkel, mint a gitáros pasi. Bár a karakterekről nem sokat tudtunk meg, de a girl power üzenet így is átjött, ami után csak remélni tudom, hogyha jön a folytatás, akkor az is ennyire különleges lesz minden szempontból.

Pontozás: 10/10

Tomorrowland (Holnapolisz)

Előzetes alapján néztem ki ezt a filmet nemrég, de finoman szólva is csalódás volt. Az alapkoncepció ötletes, egy jövőben létező világ, amihez az odavezető út viszont lassú, így egy idő után eléggé elveszítettem az érdeklődésem. A hosszú bevezető után - melyben megismerhettük George Clooney karakterének a gyerekkori énjét, szerintem enyhén feleslegesen - jött Tomorrowland megismerése Casey, a főhősnő által. Ekkor már beindultak szépen az események és kaptunk végre akciót is bőven  (a lightos, de látványos fajtából). Sajnos a karakterek egysíkúsága mellett a filmvégi üzenet hirtelen volt és hihetetlen - felnőtt szemből nézve legalábbis. Ha gyerekként láttam volna ugyanis, akkor biztosan megbékélek a végkifejlettel, és a nagy adag optimizmussal, amit a történet adott, de mivel most láttam és az előzetes anno mást közvetített, így a jó, de felejthető kategóriába tartozik a film.

Pontozás: 10/6

Pitch Perfect 2 (Tökéletes hang 2)

Amikor anno megnéztem az első részt, felkészültem egy High School Musical University editionre, arra viszont nem, hogy mennyire fogom szeretni. Pedig így volt, így az idén érkezett folytatást már a moziban vártam. Az várható volt, hogy sztori szempontjából kevésbé tud egyedit hozni, ezért ez nem is igazán számítható negatívumnak, annak viszont roppant örülök, hogy dalok és szerethetőség ugyanazon a szólamon voltak, mint az első részben. A dialógusok és beszólások szellemesek voltak, de többségében ez még mindig Anna Kendricknek és Rebel Wilsonnak tulajdonítható. Egyedüli irritáló tényező az új lány volt, aki valami idegesítően kislányos viselkedést produkált. Összességében viszont aranyos volt és moziban nézve még egy levetített koncertélménynek is megfelelt. 

Pontozás:10/8

Continue reading →

Drámai Filmes Projekt: The Imitation Game

Alapjában véve szeretem a háborús filmeket, de azt még jobban szeretem, ha a történet a karakterek drámájára fókuszál a háború alatt, ahelyett, hogy a harmadik Hobbithoz hasonlóan egy film nagy százalékát kitöltő csatajelenetet nézzünk. Persze, a csatajelenetek lehetnek véresek és izgik, de mindez ötven percben? Inkább unalmasnak mondanám. Az Imitation Game pont ezért hívta fel a figyelmemet, már jóval az Oscar jelölések előtt, mert egy olyan tragikus sztorinak tűnt, ami amellett, hogy magába foglalja a II. világháború viszontagságait, egy olyan emberről szólt, aki világmegváltó tettei ellenére sem érte el, hogy hosszú boldog élete legyen. Vagyis, amit megérdemelt volna.

A történetről:  A történet Alan Turingról (Benedict Cumberbatch) szól, aki matematikus-informatikus-kódfejtő volt a második világháború idején. A munkásság nagyban hozzájárult a németek Enigma-kódolású feltörhetetlennek hitt üzeneteinek megfejtésében. Hiába a világért tett cselekedetei, ugyanis miután kiderült róla, hogy homoszexuális, az akkori angliai törvényeknek és nézeteknek köszönhetően meghurcolták.

Continue reading →

Drámai Filmes Projekt: Begin Again

[Bár én alapjáraton véve könyvadaptációkról írok a blogon filmek terén, de az év eleji filmkritikás poszt óta rájöttem, szeretnék minél több kevésbé könnyed témájú filmet nézni. Ezt követően pedig szívesen folytatnám az ilyen műfajú filmekről való mini kritikás bejegyzéseket egy Drámai Filmes Projekt keretein belül, melyben kortárs filmdrámákról és független művész filmekről lesz szó (vagyis minden olyan filmről, aminek van mondanivalója és nem egy sima popcorn mozi).] 

A projekt első posztjaként, a Begin Again, vagyis Szerelemre hangszerelve című filmet választottam, amit nemrég sikerült moziban megnéznem. 

A történetről: Gretta (Keira Knightley) és barátja, Dave (Adam Levine) a főiskola óta járnak, és közös szerzői a daloknak, melyekkel a férfi fellép. Amikor egy komoly kiadó szerződést kínál Dave-nek, New Yorkba költöznek, csakhogy a frissen szerzett dicsőség hamar a férfi fejébe száll, és szakít Grettával. A veszteségtől még kóválygó lány sorsa akkor fordul jobbra, amikor Dan (Mark Ruffalo), a levitézlett ex-lemezkiadó vezető egyik este meghallja énekelni egy kis East Village-i színpadon, és azonnal felismeri Greta nyers, átütő tehetségét. A véletlenszerű találkozásból egy kölcsönösen sorsfordító kapcsolat elbűvölő portréja formálódik ki, melynek hangkulisszáját a nyári fényben fürdő New York adja.

Continue reading →

Drámai Filmes Projekt – Stuck in Love & The Bling Ring

Rájöttem mostanában valamire. Korábban, ha filmekről volt szó, akkor egyértelműen állítottam, hogy én aztán semmi pénzért nem nézek meg nem hepienddel végződő filmeket vagy drámákat, ám ez úgy tűnik, ez kezd megváltozni. Most ugyanis úgy érzem, egyre több olyan filmet szeretnék megnézni, aminek komolyabb mondanivalója van, amin megnézés után még lehet gondolkodni, és amitől úgy érzed, hozzáadott valamit a lelkedhez. Persze régebben sem néztem kimondottan „szennyeket” de filmek szempontjából - ahogy a könyveknél is – inkább arra összpontosítottam, hogy egy jót szórakozzak, akármilyen műfajról is legyen szó. Valamint a Happy End sem ártott. Természetesen az utóbbiról még most sem szeretnék lemondani (és nem csak azért, mert a filmek 90%-a így is végződik), de mostani döntésem alapján igyekszem majd összekötni a kellemeset a hasznossal. Amikből még értékelés is születhet…

Continue reading →