E. Lockhart: A hazudósok

Van egy módszer arra, hogyan tegye egy író sokkal emlékezetesebbé a könyvélményt az olvasók számára. Akkora csavart kell beleírni a történetbe, hogy az olvasó csak keresni tudja leesett állát a könyv befejezése után. Hatásos módszer... de manipulatív is. Ugyanis attól kezdve, hogy megtörtént az a nem várt, minden korábbi eseményt megváltoztatott fordulat, az egész regényt más szemszögből nézed, hiába van olyan, hogy FE és FU (fordulat előtt, fordulat után). Ha addig nem volt túl pozitív véleményed, akkor FU csak legyintesz rá, hiszen – gondolod te - az író direkt írta úgy az elején a történetet, hogy a végén majd nagyot dobbantson.... De ilyenkor tényleg el kell felejteni a korábban ejtett hibákat?

Continue reading →

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Szeretem a különleges könyvcímeket, de ha egy különleges könyvcímhez még egy sejtelmes fülszöveg is társul, akkor még nagyobb az esély rá, hogy a könyv képzeletbeli várólistámon landoljon, elolvasás céljából.

A történetről: A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén. A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik.

Eredeti borító

Hoffman regényével is ez történt, a különbség viszont az, hogy némiképp már tudtam mire számítsak. Több éve ugyanis volt egy előéletem az írónővel egy bizonyos Tizenharmadik boszorkánynak köszönhetően. Bár anno a története elvarázsolt, a lassú történetfolyás eléggé a kárára ment a könyves élménynek, így féltem, hogy most is ez lesz. De nem így lett, így ezek után biztosan bátrabban fogok nyúlni Alice Hoffman könyveihez.

Ha valamiben kiemelkedően jó az írónő, az a hangulatteremtés. A huszadik századi New York, Hudson folyó, Coney Island, de legfőképpen a múzeum lakói, az apró fotográfiai momentumok és az elborzasztó tűzesetek voltak a legemlékezetesebben leírva, de annyira, hogy végig úgy éreztem, a határán vagyok annak, hogy mindez megelevenedjen a szemem előtt. 

A karakterek erőteljesek és karizmatikusak voltak, rengeteg szenvedéssel a hátuk mögött, miközben a jövőjüktől sem remélhetnek többet. Coralie és Eddie történetét több szemszögből is megismerhettük, múltjukat E/1-ből, jelenüket E/3-ből. Bár a regény cselekménye lassan haladt, de kettőjük mindennapjai volt annyira érdekes és izgalmas, hogy egy percig sem unatkoztam rajta. Coralie tizennyolc évnyi „toronyba zárt élet” után vágyik több kalandra, cselekvésre és szerelemre. Bár követi szigorú apját mindenben, de szerencsére időben rájön arra, hogy Sardie Professzor alkotásai nem minden esetben jók és helyesek, annak ellenére, hogy a múzeuma csodálatos kincseiként vonzza be a látogatókat. Coralie küzdelme a rossz ellen bámulatra méltó, ahogy jellemfejlődése is, mert naiv jó kislányból hirtelen kell felnőnie, és bátorrá, magabiztosság válnia. Eddie, a másik főhős, a múlt démonjain rágódva próbálja megtalálnia a szépet a természetben a fényképezés művészete útján, miközben a szerelemről és szeretetről már rég lemondott és csak megváltást remél korábbi hibái után. Bár a sok szenvedés miatt nagyon pesszimistán látja a világot, de találékonysága és kitartása teljesen szerethető személyiséggé teszi, így véve rá az olvasókat, hogy drukkoljanak neki és Coralie hepiendjéért. 

A gyilkosan jó hangulatteremtés és az érdekes karakterek mellett az írónő nagy hangsúlyt fektetett a történelemhűségre és a két tűzesetre, ami annak idején történt New Yorkban, és ami keretet adott a történetnek egyúttal. A legszörnyűbb körülményeket is jól érzékeltette Hoffman, ezzel hatásosabbá téve a sztorit. Ez viszont az érzelmekre is igaz volt, mert egy lightos, de érzelmes romantikus szál is központba került egy idő után. 

Érdekességképpen még a Jane Eyre-ről való utalásokat is érdemes megemlíteni, amelynek bármikor örülök, hiszen egyik kedvenc könyvemről van szó. Bár a könyv karaktereinek a véleményével nem értek egyet, mely szerint másképp kellett volna végződnie a regénynek. 

Összefoglalva a sztorit, csak ajánlani tudom ezt a regényt mindazoknak, akik szereti a múlt századi történeteket, eredeti atmoszférával és mélyebb szintű mondanivalóval. Nem mindig könnyű olvasni, de nagyon megéri.   

Amit nagyon szerettem benne: A hangulatát és a két főhős karakterfejlődését. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A problémák a sok szenvedés után kicsit gyorsan oldódtak meg. 

Kedvenc karakter: Coralie, Eddie

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5

A könyvért köszönet a Maxim Könyvkiadónak! 

Continue reading →

Delphine De Vigan: No és én

Mikor ezt a könyvet olvastam, tél volt. Szállingózott a hó. Hideg volt. Éjszaka gyakran mínusz tíz fok is lehetett. Képzeljük el, hogy ilyen időben milyen lenne az utcán lenni, aludni, élni. Sikerült? Nekem nem. (És nem azért, mert most hét ágra süt a nap... )De ne ítéljetek el, mert néha, nagyon ritkán, a valóságba egyszerűen jobb bele se gondolni…

Mégis ez a könyv most pontosan erről a valóságról szól.

A történetről: Lou, tizenhárom éves, kimagaslóan intelligens, ezért két évvel előbbre jár, de mégis magának való, csendes, párizsi lány. Lucas, Lou osztálytársa, kétszer bukott, egyedül él egy nagy házban. No, tizennyolc éves és az utcán él. Sorsok összefonódása, családi tragédiák a múltban. Miközben Lou, a történet főszereplője, a kérdésekre keres választ. Olyan kérdésekre, amikre helyes válasz nem létezik.

Continue reading →

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

Hihetetlen könyv egy távoli világról, ami valójában nem is állhatna távolabb tőlem - hiszen mi köze van egy huszonegyedik századi tizenévesnek a Távol-keleti gésa kultúrához a II. Világháború kellős közepén?

A történetről: Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titokzatos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata, hogy szolgáljon és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot csak kétségbeesést és vívódást.

Continue reading →

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Nem is értem magamat. Hiszen csak egy romantikus történet egy szerelmes párról, akik hosszú idő után találják meg a boldogságot… csai úgy, mint a legtöbb romantikus regény szerelmes párjai.  Szóval mi is olyan rendkívüli ebben a könyvben?

Minden.

Kezdjük a legeslegelején.

A történetről: Az árván maradt Jane Eyre-t szívtelen nagynénje neveli, ám egyre súlyosabb ellentéteik miatt a néni végül árvaházba adja a kislányt. Jane-ből művelt, kedves modorú kisasszony lesz, és ennek köszönhetően sikerül tanítónőként elhelyezkednie egy jómódú különc kastélyában, Thornfield Hallban. Miközben az úr, Mr. Rochester szeleburdi gyámleányát pallérozza, tiszta szerelem ébred benne gazdája iránt, és legnagyobb örömére érzelmei nem maradnak viszonzatlanok. Ám a kastély és a férfi sötét titka váratlan akadályt állít boldogságuk elé. Mind Jane-nek, mind Rochesternek súlyos megpróbáltatásokon kell átesnie, míg kiderül, vajon lehet-e reményük a megalkuvás nélküli beteljesedésre.

Continue reading →