Bár a Csillagainkban a hiba tette híressé, sztori szempontjából engem ez a könyve már első látásra jobban megfogott, ellentétben az évszázad szerelmi történetével. Még akkor is, ha a jövendőbeli film volt az, ami felhívta a figyelmem a könyvre. A történetet végül imádtam, így nagyon vártam a filmet, és mindazt az érzést, amit a történet átad, de most már a filmvásznon. Úgy vélem, ez sikerült is.
A történetről: Ki nem volt még szerelmes a szomszéd lányba? Quentin (Nat Wolff) óvodás kora óta odavan a környékükön lakó csajért, és természetesnek veszi, hogy ő tudomást sem vesz róla. Ezért lepődik meg igazán, amikor Margo (Cara Delevingne) egy éjjel bemászik a szobájába - méghozzá teljes nindzsa felszerelésben. Q és M együtt vág neki az éjszakának, hogy bosszút álljanak mindazokon, akik bántották őket. Nyomukban kompromittáló fényképek, vazelinnel bekent kilincsek és leborotvált szemöldökök maradnak. Valamint mindenütt egy nagy, falra festett M betű. Ezzel az éjszakával kezdődik egy gimis srác életének legnagyobb kalandja. Sok izgalom, félelem, váratlan tapasztalat és nagy öröm fér bele a történetbe: az átlagos fiú próbál megszokni, megszeretni majd megmenteni egy nagyon különleges lányt.
Érdekes módon a Papírvárosok nem aratott akkora osztatlan sikert, mint elődje John Greentől. Pedig nem rosszabb és nem kevésbé realisztikus történetről van szó, mégis többeket vonzott egy huszonegyedik századi tragikus love story, mint egy önmagunk megismeréséről szóló életszagú történet. Persze nem akarok teóriákba temetkezni, de van egy olyan érzésem, hogy sokan emiatt intettek be a mozi pénztáraknak.
 |
| Komolyan, a 21. században képesek egyesek a főszereplők kinézetén nyavalyogni? Szánalmas. |
Én mégis, amire számítottam, mind megkaptam a filmtől. Casting szempontjából Cara Delevigne szerintem tökéletes Margo volt. Sikerült hoznia az okos, kalandvágyó, karizmatikus és titokzatos lányt, akibe Quentin, a főhős beleszeretett. Míg Nat Wolff szintén nagyon jól alakította a teljesen átlagos tiniéletet élő Q-t, akivel rengetegen tudunk azonosulni. A mellékszereplőket játszó színészek is jó választásnak bizonyultak, főleg azért, mert végre valahára majdnem gimnazista korú fiatalok játszottak gimnazistákat. Nem harminc fele közeledők.
Mint a könyv nagy rajongója, úgy láttam, adaptációként is megállta a helyét a film, mert a cselekmény nagy része szépen követte a regény történetét. Pár változatás persze történt, ami a szigorú könyvmolyokat feldühíthet, mint például Angela, Radar barátnője is részt vett a Margo utáni keresésben, vagy a sztori befejezése volt kronológiailag más.
Amit a legjobban szerettem viszont a filmben, az, hogy a film képes volt ugyanazokat az érzelmeket kiváltania belőlem, mint a regény. Quentin útkeresése és karakter fejlődése elgondolkodtatott, a road trip-en történt események megnevettettek, Radar szüleinek a furcsa szokása megmosolyogtatott és a karakterek nosztalgiázása a gimi végéről megint eszembe jutatta azt, hogy én is ugyanezen mentem keresztül alig pár hónappal korábban. A kocsikázós részek hangulata ráadásul megint emlékeztetett arra a vágyamra, hogy egyszer én magam vegyem a sátorfámat és kerekedjek fel, hogy világot lássak. Ennek az atmoszféra lefestése főleg magát az írót illeti, aki olyan leírásokkal ruházta fel a sztorit, ami még a filmvásznon is vissza tudott köszönni.
Összességében egy élmény volt a film, nem is említve azt, hogy kimondottan örülök annak, Hollywood most az egyszer lemondott a film elhálivúdiasításáról (bocsánat, ha nem létezik ilyen szó). Nem hozták be az amerikai gimikben lejátszódó sablon jeleneteket, mint például mások égetése vagy a főszereplők nyavalygása, hogy miért nem menők. Ezért pedig csak hálásak lehetünk, még akkor is, ha a Duffnál és sok más tinifilmnél ezt nem úsztuk meg. Film pontozása: 10/8
