Popcorn Posztok #4 - Állatok utópiája, egy szoba, na meg Deadpool

Rég volt ez a rovat a blogon, köszönhetően annak a sajnálatos ténynek, hogy nem sokat tudok filmet nézni mostanában. Ellenben az elmúlt hetekben. Ráadásul végre szüneten vagyok, így van két teljes hetem kiélvezni a szabadságot a következő  alkalomig, hogy egyetemre menjek. Haha. 

Room – A szoba

Mostanában nem volt szerencsém sok sötét témájú filmhez, de megnézve A szobát, egy ideig biztosan nem leszek hangulatban a következőhöz. Persze ez csak a film érdeme, mert annyira jó volt. Sok filmdráma esik abba a hibába, hogy a rossz ütemezés miatt a film nagy része unalmas lesz egészen a váratlan tragédiáig vagy egyéb drámai fordulatig. De nem itt. Izgalmas volt, hatásos és garantált sírás vagy libabőr okozó. Olyan sztori, ami az ember lányának a bőre alá kúszva éri el az életre szóló hatást. Ahogy a könyvben, úgy a történet kivitelezése is a filmben egyedi nézőpontot vesz fel az öt éves Jack szemszögéből, aki fokozatosan jön rá, hogy minden, amit Mama először állított a Szobáról, annak pont az ellenkezője igaz. Ugyanis van élet a Szobán kívül is. A legijesztőbb része a történetnek az, hogy ez nem csak fikció. Bár a könyv írója, Emma Donoghue nem egy valóban megtörtént eseményt írt le, de emlékezzünk vissza azokra a hasonló esetekre, amiket a híradóban hallhatunk. Borzalmas. Ezért minden dicséret megilleti a kis Jack alakítóját, Jacob Tremblayt, aki hihetetlen alakítást nyújtott az Oscart nyert Brie Larson mellett. Összefoglalva, hihetetlen emlékezetes film volt, szerintem az egyik legjobb az idei Oscar-jelöltek között (látva a többséget). 

Pontozás: 10/9

Zootopia (Zootropolis)

Bár a Disney legújabb művében az állatok kapták a főszerepet – én pedig a műfajban jobban kedvelem az emberi szereplőket, az Oroszlánkirály kivételével – mégis látva az első előzetest, tudtam, ezzel a mesével nem lőhetek mellé. Arra persze nem számítottam, hogy olyan társadalomkritikával fogok találkozni a történetben, ami a felnőtteknek szóló drámákkal vetekszik. Az állatkarakterek változatosak és emberiek voltak – mi az, hogy! -  a főszereplő páros, Judy Hopps, a nyúl és Nick Wilde, a róka között érezhető kémia volt (utóbbiban valószínűleg nagyban közrejátszott Ginnifer Goodwin és  Jason Bateman fantasztikus szinkronjátéka). A sztori főcselekmény szála a krimivonal volt, melyben örökké optimista nyuszink kezd el nyomozni az eltűnt állatok után, melyhez később kénytelen csatlakozni az egyik eset tanúja, a szélhámos Nick. A bűnügyi eset bár egyszerű volt, de a filmvégi megoldás fordulatai többszörös meglepetést hozott. A főcselekmény mellett folyamatos karakterfejlődést észlelhettünk, miközben egy részletes társadalom képet kaptunk Zootropolis lakóiról. Ami sajnos nem utópia. Ez a mese ugyanis olyan megoldatlan kérdésekre világított rá, amelyek ma is relevánsak, mint például a faji és nemi megkülönböztetés, diszkrimináció vagy a bürokratikus rendszer problémája . A nehéz témákkal persze nem a gyerekeket célozta meg a Disney, de amiért ez a film minden korosztály számára élvezhető, az a szarkasztikus humor, a belevaló dialógusok, a popkulturális  utalások  valamint a roppant részletes, lenyűgöző animáció.

Pontozás: 10/9

Deadpool

A képregény adaptációk legújabb dobása, a piros karikás Deadpool, aminek jobb a marketingje, mint a sztorija. Ami nem azt jelenti , hogy utáltam, nagyon is szórakoztató volt. Polgárpukkasztó, mindent kimond és megmutat vonásával üde színfolt a műfajon belül, valamint a Marvel/X-men univerzumban. A történet egyszerűsége ellenére izgalmas volt a cselekmény, a vizuális effektek is jók voltak, míg a színészi alakításokra nincs egyáltalán panaszom. Főleg Ryan Reynolds remekelt Wilson és Deadpool kettős szerepében. Ami  a film legnagyobb pozitívuma volt, az egyben a negatívuma is egyben. A cinikus, szarkasztikus poénkodások és párbeszédek dinamikus egyveleget képeztek az akcióval és aki nem szívbajos, a morbidhumort is értékeli a véres harcjelenetekkel. Ellenben, idővel a rengeteg poén erőltetetté vált, úgy éreztem, mindenáron próbálnak roppant humorosak lenni Deadpool kiszólásai a nézőknek és az egész szuper lazaság már fárasztóvá vált számomra. A kevesebb még mindig több. Ami erre a filmre is igaz. A mellékszereplők többsége pedig főleg hátvédként funkcionált. (Utóbbi a műfajban mondjuk egyáltalán nem meglepő, valamiért a mellékszereplők kidolgozása általában túl nagy falat a készítőknek.) Összességében viszont egy megnézésre érdemes filmet produkált Deadpool, ami tökéletes azok számára, akik megunták a lightos képregény adaptációkat, Disney-módra.

Pontozás: 10/8

Ti mi jót láttatok mostanában moziban? 

Continue reading →

Képregényes sorozatok

Sajnos hálátlan feladat a vizsgaidőszakon keresztül menni, mert - bármennyire is szeretem a könyveket- ilyenkor se időm, se energiám olvasni. Pihenni azért néha muszáj, így ilyenkor valami kevésbé agyilag megterhelő hobbihoz nyúlok, ami számomra a filmek és a sorozatok legtöbbször. A régi kedvenc sorozataim mellett pedig pár újat is bepróbáltam az utóbbi pár hónapban, amelyek közül a Marveles sorozatokat szerettem meg legjobban mostanában - ironikus módon, ha azt nézzük, mekkora csalódást okoztak a mozivásznon legutóbb. Jöjjön tehát egy összefoglaló spoileres (!) poszt az Agent Carter, Daredevil és Agents of S.H.I.E.L.D. legutolsó évadjáról.

Agent Carter (1. évad)

Emlékezve a gyengén kezdő testvérsorozatra, valamint az első, unalmas cselekményű Amerika Kapitány filmre, jó sokáig halogattam ezt a sorozatot, pedig nagyon nem kellett volna. A nyolc epizód cselekménye roppant izgalmas volt, rendesen felépítve, felesleges (romantikus) szálak nélkül, amire már jó ideje szükség volt a női főszereplős sorozatok terén. Utóbbi húzás persze logikus volt, ha azt nézzük, hogy Peggy még mindig Steve-et, vagyis Amerika Kapitányt siratja. Peggy Carter karaktere kiemelkedően badass volt a női hősök között, mert bátor, találékony és intelligens volt, nem is említve azt, hogy egy olyan korban kellett helytállnia a férfiak között, amikor mindenki lenézte a neme miatt. A feminista énemnek nagyon tetszett, hogy soha nem adta fel önmagát és ezerszer jobban megkedveltem, mint a filmben. A többiek karakter szintén érdekes volt, Howard Stark természeten hozta a Tony-féle egocentrikus nőcsábász szerepet, amivel szemben állt Peggy későbbi segítője, Jarvis angol úriembersége. Bár shippelési lehetőségekből nem volt hiány, de ahogy említettem, itt megkíméltek minket a romantikus száltól és jobban ráfókuszáltak a hidegháborús események adta lehetőségekre, mint például a főgonosz személye. Összefoglalva az első évadot, szerintem a nézők többségének nagy meglepetés volt ez a sorozat, amit már nem csak az akcióért érdemes elkezdeni, hanem a 40-es évek hangulatáért és zenéjéért. Márpedig ha valaki szereti az utóbbit, akkor kötelező nézős ez a sorozat. 

Agents of S.H.I.E.L.D. (2. évad)

A tavalyi és idei év legnagyobb meglepetése volt az a színvonal növekedés, amin a sorozat az első évad második felétől végigment és meg sem állt egészen a második évad fináléjáig. Bár az idei szezon elején még volt bennem egy kis szkepticizmus – ezért darálva kezdtem el az évadot, de pár rész után ugyanúgy megfogott a történet, mint korábban, így hamarosan hetiben folytattam. Új karakterekkel bővült a csapat, akik közül legjobban Huntert kedveltem meg, bár Bobbival sem volt gondom egészen a másik S.H.I.E.L.D. felfedezéséig. A régiek közül Skye-t és Fitzet még mindig nagyon szeretem, míg Simmons karaktere nem egyszer okozott meglepetést, negatívat és pozitívat egyaránt. Szerencsére a készítők tanultak az előző évadból és most már teljesen ráfókuszáltak az összefüggő cselekményszálra az epizódok között. Így kerültek képbe az Inhumans-ek a szezon második felében, ahol nem egy fordulattal találkozhattunk a főgonoszt tekintve. Bár igaz, meglepetésekben eleve nem szűkölködött a sorozat.  Skye, ha eddig nem volt főszereplő, most már teljesen az, mert a sztorit főleg az ő karaktere mozgatta, kezdve attól, hogy átváltozott, majd a családját is megismertük.  Az egyedüli gyenge pontja a sorozatnak most már csak Ward karaktere, aki céltalanul került ki-be a képbe, majd egy újabb (most már halott) love-interest-et kapva, megint a Hyrával nyomul. De legalább nem vált jófiúvá és tökéletes célpontja volt a beszólásoknak. A finálé természetesen cliffhangerrel zárult, ami főleg azért bosszantó, mert Fitz és Simmons kapcsolata új szintre emelkedhetett volna, ha nincs az a fránya alien cucc, ami beszippantotta volna a lányt. Mindezek után persze roppant várós a folytatás, még jó, hogy lesz 3. évad. 

Daredevil (1. évad)

Bár ez a sorozat abszolút nem volt tervben számomra – tudva azt, hogy alig lesz köze a Marvel Univerzumhoz – de miután kíváncsiságból belepillantottam az előzetesbe, tudtam, hogy muszáj adnom egy esélyt a sorozatnak. Jól is tettem, mert egy kiemelkedő minőségű szuperhősös sorozatot kaptam, ami mentes a sablonos akciójeletektől, valamint karakterizációtól. Marveles sorozathoz képest a hangulata meglepően sötét volt, sokkal több vérrel és hullával, de ez a felnőttesebb hangvétel csak javára vált a sorozatnak. Matt Murdock főhős létére sokkal árnyaltabb volt, mint az átlag képregényes szuperhősök, mert nemcsak mások által voltak folyamatosan megkérdőjelezve a törekvései, hanem önmaga által is. Míg a főgonosz, Wilson Fisk nem is lehetett volna kevésbé szimpatikusabb. Igen, még annak ellenére is, hogy ölt, csalt és átgázolt másokon. Ennek viszont megvolt az oka, ahogy Fisk elérendő céljának is, ami Hell’s Kitchen (a városuk; how ironic) biztonságossá tétele. Ja, hogy az eszközei nem voltak mindig brutalitás mentesek? Ez tény, de főgonosz karakter létére pont ez volt az izgalmas benne, hogy soha nem tudtuk, mire képes, míg más pillanatokban egyszerűen az emberi oldalát láttuk, amelyikkel képes törődni a szerettei iránt. A flashbackek miatt pedig sikerült sokkal jobban megismernünk mindkettőjüket, valamint a múltjukat.  A főszereplők mellett a mellékszereplők is roppant érdekes volt fekete-fehér mivoltuknak köszönhetően, akik még közel sem fedték fel az összes titkukat – mint például Karen - emiatt pedig előre borítékolható, hogy (a szerencsére berendelt) 2. évad sem lesz unalmas. Az egyetlen negatívumot pedig remélem, kiküszöbölik addigra, ami nem más, mint Daredevil (szerintem inkább béna, mint menő) kosztüme. 

Continue reading →

Bosszúállók: Ultron kora - Megéri a hype-ot?

Kezdem úgy érezni, hogy nagyobb várakozás előzi meg ezeket a filmeket általam, mint amennyire élvezem nézni őket valójában. A Bosszúállók második része is ebbe a kategóriába esik, mert már hónapokkal az itteni premier előtt az év egyik legvártabb filmje volt számomra, és az internettel együtt vártam izgatottan az első előzeteseket, majd számolgattam a napokat a vetítésig… Mégis, az első véleményeknek sikerült letörniük a lelkesedésemet annyira, hogy ne csalódjak akkorát az Ultron korában, mint tavaly a Galaxis őrzőiben...

Összességében nem volt rossz film, de elég messze volt a tökéletestől.

Continue reading →

Popcorn Posztok 2# – Melyikük a valódi úriember?

Az a pasi, aki egy jól menő cég fiatal, szexi vezetője sötét titkokkal, vagy egy kifinomult gyilkos a jó ügy érdekében a brit korona szolgálatában? Morális kérdések, amelyeket sokkal nehezebb megválaszolni, amikor a modor, a kinézet és az a bizonyos öltöny elhomályosítja a józan ítélőképességet... és pár film, amelyik mégis erre ad választ.

Fifty Shades of Grey – A szürke ötven árnyalata

Valószínűleg sokan kiakasztónak találhatják a gondolatot, de igen, tényleg képes voltam pénzt kiadni ezért a filmért, egy hónappal korábban. Rendben, a fő oka az volt, hogy egy barátnőmet kísértem el, másrészt pedig volt bennem egy morbid kíváncsiság a világ legbosszantóbb - könyvnek nem igazán nevezhető - adaptációja iránt… Megérte a pénzt? Jó kérdés.

Tulajdonképpen nem nevezném szörnyen rossz filmnek, mert van vizuálisan egy bizonyos hangulata, a színészek kihozták a karakterekből azt, amit lehetett (az elején még humorosnak is mondanám Miss Steele kínos csetléseit-botlásait), és természetesen ott a kedvencem, a soundtrack. Na de a történet? Rendben, nem olvastam a könyvet (csak egyszer pillantottam bele, és annyi elég is volt), de úgy gondolom, ebből a sztoriból soha a büdös életben nem lehetett volna valódi, értékelhető könyvadaptációt csinálni. Mert van egy minden eredetiséget nélkülöző Twilight fanfiction az irreális karaktereivel, mint például Mr. Grey és az aberrált gondolkodása a szex iránt (amit állítólag a sötét múltjának köszönhet), valamint Anastasia Steele, aki huszonéves, naiv kislányként gyorsan rákap Mr. Szürke különleges „ízlésére”, szerelembe esik, majd a végére kijózanodva az első keményebb „büntitől”, elhúzza a csíkot.  (De komolyan, ez korábban miért nem jutott eszébe?)  Plusz van egy szerződés, ami a feministák harcának összes elért eredményét semmibe veszi, és dióhéjban ennyi is a történet. Viszont megcáfolva az első mondatomat, a film végére egyre jobban untam a történetet, a kiszámíthatóságát és ezt a cukorban tocsogó, cheezy love storyt, így a film minden előzetes illúzióját elveszítve fejeződött be számomra, és történet szempontjából mind örökre, mert az biztos, hogy nem leszek kíváncsi a folytatásra…

Pontozás: 10/4 - és még jó szívű voltam. 

Kingsman: A titkos szolgálat

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha fizetnének, se cserélnék le egyetlen helyes brit pasit sem Christian Greyre (főleg, ha Mr. Darcy az illető), így történt, hogy Valentin napon az ünneppel szembe menve néztem meg az év egyik legjobb akció filmjét. 

Már az előzetest látva volt egy sejtésem, hogy imádni fogom a filmet, hiszen volt benne adrenalin, humor és cuki brit akcentus, valamint ott volt az a nem elhanyagolható szempont, hogy a Kick-ass rendezője készítette – amiről tudni kell, hogy az egyik kedvenc szuperhősös filmem (gondoltátok volna? :D). Bár már hozzászoktam ahhoz, hogy a nagy elvárások miatt csalódok, de szerencsére itt semmi ilyesmi nem történt. Sőt, akciódúsabb volt, mint amire számítottam, tele vérrel (a kevésbé gusztustalan fajtából), szépen vágott harcjelenetekkel, izgalmas történettel és egy jelentős karakterfejlődéssel főhősünk, Eggsy szempontjából. Bár polgárpukkasztó jelenetekből sem volt hiány, de ezzel csak egyedibb lett ez a régi Bond filmeket idéző (vagy inkább kiparodizáló), mégis modern kémfilm. Szerencsére a készítők mertek kockáztatni, így volt benne pár csavar és meglepő fordulat, ami mellesleg rengeteg potenciált hagyott egy esetleges folytatásra. Utóbbin meg sem lennék lepődve, hiszen váratlan módon lett hihetetlen sikeres, így aki még megnézné, az még megteheti, mert nagyon-nagyon megéri. Lehetőleg nagy adag popcornnal. 

Pontozás: 10/10

Nagy szemek

Témához kapcsolódóan ezen kívül láttam még a Nagy szemeket mostanában, ami egy igaz történeten alapuló film egy festőnőről, aki engedve férje behízelgésének és a több pénz csábításának, férje nevével írja alá a festményeit.  Házastársa valódi jellemét felfedezve és hibájára rájőve évek múltán próbálja tisztázni a nevét. Ha még nem késő. Mondhatnánk, hogy hamisítatlan Tim Burton, de hazudnék azzal. Bár voltak benne igazi „burtonös” motívumok, de nagyon kevés, ez viszont még nem jelenti azt, hogy rossz film lenne. Csak más, mert inkább egy életszagú dráma volt, különleges hangulattal a 1960-as évekből. Egy kicsit több őrültség viszont nem ártott volna. 

Pontozás: 10/7

Ti milyen jó filmet láttatok mostanában? 

UI: Még mindig azon gondolkodom, hogy érdemes vajon megnéznem a Lázadót... 

Bármi tipp? 

(Kedvenc részem volt a trilógiában és rengeteg negatív kritikát hallani róla, mint film és könyvadaptáció.)

Continue reading →

Popcorn Posztok - Későnérő hősök a vadregényesben

Egy ideje érlelődött bennem, hogy szeretnék több filmről írni, ami nem csak könyvadaptáció, ezért is kezdtem el a Drámai Filmes Projektet, viszont ez a rovat valamiért mindig háttérbe szorul a könyvkritikákkal szemben - számomra ismeretlen okból kifolyólag - ezért eldöntöttem, hogy szeretnék egy egy-két havonta megjelenő filmkritikás rovatot, amiben összeszedem az általam utoljára látott premier filmeket. A Big hero 6, Laggies és Into the woods mellett most januárban még megnézem majd a The Imitation Game-et, de mivel számomra a moziban nézős kategóriába tartozik, ezért még egy kicsit várnom kell vele.  

Big hero 6 – A Hős6os

Nem meglepő módon, nagyon vártam ezt a mesét, hiszen 1. Disney, 2. Marvel-féle szuperhősös történet, 3.  A hihetetlen család óta várok egy hasonló kaliberű animációs filmre. Bár nagy elvárásaim voltak, szerencsére nem kellett csalódnom. Talán még többet is kaptam, ha azt nézzük, képes volt megint egy gyerekfilm meghatni engem… (utóbbira viszont számíthattam volna, hiszen abból a kevés alkalomból, amikor meghatódtam egy filmen, az többségben animációs filmen történt.) A jövőben játszódó helyszín (San Fransokyo) a robot harcokkal, a zseni gyerekekkel és önjelölt gonoszokkal telitalálat volt, mert a Disney világába így végre egy kis egyediség költözött. Bár mélyebb karakter kidolgozást csak a főbb szereplők kaptak, de így is mind szerethetőek voltak. A cselekmény izgalmas volt, sokszor okozott meglepetéseket, ráadásul a drámai fordulatokból sem volt hiány, ami egy gyerekmeséhez képest váratlan volt. Hiro és Baymax kapcsolata nagyon aranyos volt és rengeteg humoros pillanatot okozott, bár igaz, ami igaz, egy kis Így neveld a sárkányodat hasonlóságot azért észrevettem pont emiatt. Összességében imádtam a filmet, ami miatt sajnálhatom, hogy ilyen rövid volt a játékidő.  

Pontozás: 10/8

Continue reading →

A Galaxis őrzői, avagy tényleg csak egy mosómedve és egy beszélő fa kell egy jó filmhez?

Hollywood szerint igen. Valamint úgy tűnik, a nézők körében is igen a válasz, hiszen amióta volt a premier, sikert sikerre halmoz a Marvel legújabb filmje, pont, amelyiknél a legkevésbé számítottak volna rá. Személy szerint ez volt az egyetlen ok, amiért elmentem megnézni a filmet, mert amíg a sztori teljesen hidegen hagyott, addig tényleg lenyűgöző volt hallani, hogy egyesek a legjobb Marvel filmként emlegetik, míg más elvetemült rajongók pedig az Év filmje címet is megszavazták neki. Utóbbit volt a legfurcsább hallani, mert rendben, hogy egy látványos akció filmről van szó, de még mindig csak egy hollywoodi blockbuster, ami azt jelenti, hogy a film megnézése után nem leszel sokkal okosabb tőle – és ilyen alapon az Oscar sem lehetséges. A lényeg lényege, beültem a filmre, jó sok elvárással… és csalódtam.

Na jó, annyira mégsem. Ugyanis felkészültem rá, hogy nekem kevésbé fog tetszeni, mert az űrben játszódó sci-fi filmek egyáltalán nem az én asztalom (tehát semmi Star Wars és Star Trek), de ha őszinte akarok lenni, igazából nem itt bukott el a sztori.

Igen, jó film lett, hiszen a céljának megfelelt és arra a két órára sikeresen kikapcsolt és elszórakoztatott, de még így sem értem, hogy lehet ilyen irreálisan magas pontszáma Imdb-n vagy Rottentomatoes-on. Mert voltak hibái, valljuk be.

Continue reading →

X-Men: Az eljövendő múlt napjai/ Days of Future Past

Túlértékelt. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, amikor elhagytuk a mozi termet. Persze nem azt mondom, hogy rossz volt, sőt, de én mégsem éreztem azt a katarzist, mint mindenki más, és amire felkészültem abból, ahogyan reklámozták. (Még jó, hogy nem írták ki mindenhol, hogy az Év Filmje…)  

Kezdjük ott, hogy a képregényeket nem ismerem, és a filmek közül is egyedül az X-men: First Class-ot láttam. Bár eredetileg a színészek és a helyszín miatt néztem meg anno, végül mégis nagyon tetszett. Hasonló okok miatt voltam kíváncsi a következő részre is, amiről úgy tűnt, hogy egy még izgalmasabb, még több híres színésszel teletűzdelt változata az Elsőknek, ergo, biztos nagyon fog tetszeni. Igen ám, de ami a Bosszúállóknak sikerült – vagyis összeszedni minél több híres színészt, és csinálni egy sokszereplős szuperhősös filmet, ami ráadásul önálló filmként is helytáll – addig itt nem jött össze. 

Continue reading →