Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Sokáig tologattam ezt a regényt, nem is értem, miért. Pedig szeretem a romantikus történeket, Jojo Moyes regényének fogadtatása molyos körökben kimagaslóan pozitív és mégis, féltem Louisa és Will sztorijától. Tény, sikerült szerencsétlenül elspoilereznem a végét, ami valószínűleg tudat alatt befolyásolt, hogy minél később kezdjek neki. A közelgő  film miatt viszont nem halogathattam tovább, így engedtem a vonzás törvényeinek. 

A történetről: Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Megmondom őszintén, nem erre számítottam. Mindenki, aki olvasta a könyvet és rajongott érte, folyton a százas zsepiket emlegette a könyv végén. Ráadásul a könyv mindenhol romantikusként van címkézve. A film előzetes is az év love storyjaként vonultatta fel. Mondhatjuk úgy,  egy Nicholas Sparks féle cheezy szerelmes történetet vártam. Erre mit kaptam? Egy életszagú, sokszor megmosolyogtató, máskor frusztráló történetet, érezhetően angol  kisvárosi hangulattal és egy olyan szerelmi szállal, amire minden mondható, csak az nem, hogy nyálas. 

Louisa Clark, regényünk főhőse, a történet elején egy kissé naiv, de optimista, mindent egyszerűen látó és a világból keveset látott huszonhat éves lány. Bár érdeklődik a világról, de lépéseket nem mer tenni. Könnyű számára a komfortzónán belül maradnia. Ahogy Will gondozója lesz, Will napról napra ébreszti rá, hogy egyszerűbb lehet a könnyebb utat választania, de megéri néha kockáztatni. Igazán élni. Will segítségével  Lou fokozatosan nyitottá válik a világra és rengeteget tanul a regény végére. Karaktere a kezdeti jellemének ellenére végig szerethető és csak drukkolni tudtam a Willhez fűződő, egyre elmélyülő kapcsolatához. A könyv narrátoraként szórakoztató volt olvasni a gondolatait, és az írónő érezhetően „angolos”, olvasmányos stílusát jól reflektálta Lou elbeszélése. 

Will okkal komor, depresszív aktuális szemléletét egyedül Lou kavarja meg, amikor a gondozója lesz. Willel már akkor találkozunk, amikor saját, összetört világában él, egy cseppnyi életkedv nélkül. Tüskés és cinikus természete a női olvasók számára nem lesz meglepő a sok romantikus regény után (ahol hasonló kaliberű pasikkal találkozhatunk), de szerintem minden olvasó egyetért azzal, hogy Willnek joga van rá. Ahogy a két, merőben eltérű karakterű Lou és Will egy légtérbe kerül, úgy leszünk tanúi verbális összecsapásiknak, szarkasztikus dialogusaiknak. És ahogy telik, múlik az idő, úgy ismerjük meg Will rejtett oldalát is Lounak köszönhetően, amit a balesetét követően jó mélyen elzárt magában. Will eredeti életszemlélete a szabadsággal és a világjárással közel áll hozzám és örültem, hogy sikerült Louisa szemét felnyitnia, így kölcsönösen segítve egymást.

A mellékszereplők érdekesek voltak és elgondolkodtató volt látni, hogy a szülők hogyan viszonyulnak Will döntéséhez. Aminek pedig örültem, hogy egy-egy fejezet erejéig az ő fejükbe is beleláthattunk. 

A már említett romantikus szál lepett meg legjobban. Gyönyörűen lett kidolgozva, sallang nélkül, fokozatosan, de számomra meglepő módon, minimális intimitással. Amit persze igazán értékeltem, hiszen hiába egy huszonegyedik századi romantikus könyvről van szó,  Lou és Will kapcsolata sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az ágyjelenetekkel teletűzdelt és instant szerelmekről szóló romantikusok.

Bár a regény végével tisztában voltam, mégis reménykedtem egy másik végkifejletben. Ami nyilván nem történt meg. Nem sírtam, de mélyen elszomorított és rengeteg kérdést vetett fel bennem. Olyanokat, amiket az ember lánya nem feltétlenül vár egy szerelmi történettől. De ezért is érdemes elolvasni. 

Amit nagyon szerettem benne: A romantikus szálat és Will szemléletét.

Ami kívánnivalót hagy maga után: Patrick karakterét feleslegesnek éreztem.

Kedvenc karakter: Will és Lou

Borító: 5/4

Pontozás: 5/5

* Képek a hamarosan érkező filmből.

Continue reading →

Papírvárosok filmkritika

Bár a Csillagainkban a hiba tette híressé, sztori szempontjából  engem ez a könyve már első látásra jobban megfogott, ellentétben az évszázad szerelmi történetével. Még akkor is, ha a jövendőbeli film volt az, ami felhívta a figyelmem a könyvre. A történetet végül imádtam, így nagyon vártam a filmet, és mindazt az érzést, amit a történet átad, de most már a filmvásznon. Úgy vélem, ez sikerült is.

A történetről: Ki nem volt még szerelmes a szomszéd lányba? Quentin (Nat Wolff) óvodás kora óta odavan a környékükön lakó csajért, és természetesnek veszi, hogy ő tudomást sem vesz róla. Ezért lepődik meg igazán, amikor Margo (Cara Delevingne) egy éjjel bemászik a szobájába - méghozzá teljes nindzsa felszerelésben. Q és M együtt vág neki az éjszakának, hogy bosszút álljanak mindazokon, akik bántották őket. Nyomukban kompromittáló fényképek, vazelinnel bekent kilincsek és leborotvált szemöldökök maradnak. Valamint mindenütt egy nagy, falra festett M betű. Ezzel az éjszakával kezdődik egy gimis srác életének legnagyobb kalandja. Sok izgalom, félelem, váratlan tapasztalat és nagy öröm fér bele a történetbe: az átlagos fiú próbál megszokni, megszeretni majd megmenteni egy nagyon különleges lányt.

Érdekes módon a Papírvárosok nem aratott akkora osztatlan sikert, mint elődje John Greentől. Pedig nem rosszabb és nem kevésbé realisztikus történetről van szó, mégis többeket vonzott egy huszonegyedik századi tragikus love story, mint egy önmagunk megismeréséről szóló életszagú történet. Persze nem akarok teóriákba temetkezni, de van egy olyan érzésem, hogy sokan emiatt intettek be a mozi pénztáraknak. 

Komolyan, a 21. században képesek egyesek
a főszereplők kinézetén nyavalyogni?
Szánalmas. 

Én mégis, amire számítottam, mind megkaptam a filmtől. Casting szempontjából Cara Delevigne szerintem tökéletes Margo volt. Sikerült hoznia az okos, kalandvágyó, karizmatikus és titokzatos lányt, akibe Quentin, a főhős beleszeretett. Míg Nat Wolff szintén nagyon jól alakította a teljesen átlagos tiniéletet élő Q-t, akivel rengetegen tudunk azonosulni. A mellékszereplőket játszó színészek is jó választásnak bizonyultak, főleg azért, mert végre valahára majdnem gimnazista korú fiatalok játszottak gimnazistákat.  Nem harminc fele közeledők. 

Mint a könyv nagy rajongója, úgy láttam, adaptációként is megállta a helyét a film, mert a cselekmény nagy része szépen követte a regény történetét. Pár változatás persze történt, ami a szigorú könyvmolyokat feldühíthet, mint például Angela, Radar barátnője is részt vett a Margo utáni keresésben, vagy a sztori befejezése volt kronológiailag  más. 

Amit a legjobban szerettem viszont a filmben, az, hogy a film képes volt ugyanazokat az érzelmeket kiváltania belőlem, mint a regény. Quentin útkeresése és karakter fejlődése elgondolkodtatott, a road trip-en történt események megnevettettek, Radar szüleinek a furcsa szokása megmosolyogtatott és a karakterek nosztalgiázása a gimi végéről megint eszembe jutatta azt, hogy én is ugyanezen mentem keresztül alig pár hónappal korábban. A kocsikázós részek hangulata ráadásul megint emlékeztetett arra a vágyamra, hogy egyszer én magam vegyem a sátorfámat és kerekedjek fel, hogy világot lássak. Ennek az atmoszféra lefestése főleg  magát az írót illeti, aki olyan leírásokkal ruházta fel a sztorit, ami még a filmvásznon is vissza tudott köszönni.

Összességében egy élmény volt a film, nem is említve azt, hogy  kimondottan örülök annak, Hollywood most az egyszer lemondott a film elhálivúdiasításáról (bocsánat, ha nem létezik ilyen szó). Nem hozták be az amerikai gimikben lejátszódó sablon jeleneteket, mint például mások égetése vagy a főszereplők nyavalygása, hogy miért nem menők. Ezért pedig csak hálásak lehetünk, még akkor is, ha a Duffnál és sok más tinifilmnél ezt nem úsztuk meg. 

Film pontozása: 10/8

Continue reading →

Stephanie Perkins: Isla and the Happily Ever After

A csalódást okozó Lola és a szomszéd srác után nagyon reméltem, hogy a befejező történet ugyanazokat az érzéseket váltja majd ki belőlem, mint anno az Anna és a francia csók. Félig bejött, félig nem, én pedig megint hiányérzettel fejeztem be egy trilógiát. 

A történetről: Szerelembe esni a világ legromantikusabb városában könnyű, főleg a reménytelenül álmodozó Isla és a beforduló művész, Josh számára.  Egy véletlen Manhattani találkozás után Isla sokkal közelebb kerül a boldogsághoz, mint valaha remélte, de ahogy a két fiatal elkezdi végzős évét a Párizsi Amerikai Gimnáziumban, Islanak és Joshnak hamarosan szembe kell néznie családi drámákkal, bizonytalansággal és a szomorú valóssággal, hogy a boldogan élnek, míg… nem mindig tart örökké.   

Egy külföldi kiadás

Míg az előző részben a karakterek egyszerűek és felszínesek voltak, a szereplők karakterizálása ebben a részben sokkal mélyebb volt. Ez tetszett, hiszen a jó karakterdrámákat sokkal fontosabbnak tartom, mint egy akciódús cselekményt. Ennek ellenére Isla, a főhősnő hihetetlenül kiakasztó volt. Rég találkoztam egy ennyire bizonytalan, önbizalom hiányos, döntésképtelen tinivel. De csak amiatt, mert régen volt a kezemben YA könyv. Érdekes kettősségként Isla mégsem volt olyan „ártatlan”, mint mindenki gondolta, mert félénksége ellenére nyitott volt több mindenben. Míg Isla legjobb barátja, Kurt érdekes egyéniség volt a térkép mániájával és egyedi gondolkodásával, kár, hogy olyan keveset szerepelt.

Josh-t már megismerhettük Anna történetében, de most az ő személyisége is jobban kibontakozott. Már nem csak az lógós, érzékeny művész srác volt, hanem egy szenátor ambiciózus fia, és valamikori jó tanuló, aki az utóbbi időben felvett szerepben hanyagolja a tanulást és az órákat. De minden hibája ellenére is szerethető maradt, ami Josh művészet iránti szenvedélye és mások iránti törődésének köszönhető.

Bár a főkarakterek sokat hibáztak, de a könyv végére jelentős jellemfejlődést értek el. Tiniproblémás dolgaikat képesek voltak felismerni és végül felnőttként kezelni, ezzel példát mutatva a fiatal olvasóknak. 

Fanart

A cselekmény érdekesen kezdődött, mert az első részben megismert, de csak néhányszor említett Isla agyába pottyantunk, Manhattanbe egy esős éjszakán. Isla legújabb találkozása Josh-sal végre sikeresnek volt mondható, mert az új tanév kezdetekor végre úgy tűnik, hogy Isla hosszú ideje tartó plátói szerelme végre viszonzásra talál. Szerencsére Perkins megint szépen tudott bánni az érzelmekkel, mert az a bizonyos kémia érződött Isla és Josh között, és csak szurkolni lehetett nekik.  Bár kivételesen nem húzta el az írónő a romantikus szálat egy szeret-nem szeret-szívből-színből játékkal, de legnagyobb bánatomra, ez nem mindig vált javára a regénynek. A történet eléggé leült a közepén, majd a sok romantikázást megelégelve egy olyan kreált problémával jött Perkins, ami dráma szempontjából egyszerűen abszurd volt.  

A végére persze helyreállt a világ rendje, Annáék baráti társasága és Loláék párosa szintén tiszteletét tette a sztoriban, aminek nagyon örültem, egészen addig, amíg SPOILER! – St. Claire meg nem kérte Anna kezét. Persze, szép a szerelem és én is imádtam a párosukat az első részben, de vagyok annyira modern gondolkodású, hogy túlzásnak érezzem, tizenkilenc évesen kicsit korai hosszú távon elkötelezni magunkat.  

A történet atmoszférájához rengeteget hozzáadtak a történetbéli helyszínek. Manhattan Kismet kávézója, Párizs minden csodája és Isláék titkos helye, valamint újdonságként Barcelona, Gaudí különleges építészetével.  

Gaudí épitészete Barcelonában: Casa Batlló 

Bár reménykedtem benne, hogy ugyanúgy fogom szeretni, mint az első részt, mégsem vagyok teljesen csalódott, mert 1. tudtam, hogy nehéz lesz Annát überelni 2. összességében egy élmény volt ez a három romantikus történet. Színes, hangulatos, utazós, érdekes egyéniségekkel és szívmelengető romantikával. Ennél több pedig nem kell egy YA regénybe, nem igaz?

Amit nagyon szerettem benne: A karakterizálás és az utazós hangulat.

Ami kívánnivalót hagy maga után: A "drámai fordulat" és Isla döntése.

Kedvenc karakter:  Josh                                

Borító: 5/4 - Nagyon tetszenek ezek az egyszerűbb borítók is, de számomra elég zavaró, hogy nem adták ki ezt a részt angolul hasonló borítóval, mint Annát és Lolát. Mégis hogy néz ki a polcon így?

Pontozás: 5/4

Continue reading →

John Green: Paper Towns (Papírvárosok)

Első John Green könyvem. 
Bár a könyv a fülszöveg első olvasására kissé furcsának tűnt, sőt elvontnak, de mégis volt valami a tartalomban, ami vonzott. Aztán kiderült, hogy ez egy road trip-pel vegyített történet, és akkora már sejtettem, hogy a Papírvárosok nem csak egy átlag történet lesz számomra.

A történetről: Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart. 
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri. 

A film posztere

Az viszont eszembe sem jutott, hogy ennyire. Korábban a nagy hype (valamint a love story kiszámíthatósága) elvette a kedvemet a Csillagainkban a hiba elolvasásától, de a hatalmas sikert követő következő John Green regény mozivászonra adaptálása már az én figyelmemet is felkeltette. Így került ugyanis a kezembe még angolul a Papírvárosok, egy olyan időszakban, ami csak rátett arra, hogy még közelebb érezzem magamhoz a könyvet. 



Gimi vége, önállóság kezdete, útrakelés a nagyvilágba… mind jellemzi a mostani érzéseimet, így nem véletlen, hogy Q helyzetét is át tudtam érezni. De akárcsak a gimiben játszódó jelenetek, a road trip-es részek is rengeteg érzelmet kihoztak belőlem, ami legfőképpen John Greennek köszönhető, és az ő különleges, metaforákkal és hasonlatokkal teli írásstílusának. A szabadságot, egyszerűséget idéző hangulat nemcsak egyedivé, de jóval marandóbbá is tette a regényt, mint amit egy átlag YA könyvtől megszokhattunk.

A furcsának ható fülszöveg ellenére a cselekményre már az első oldaltól kezdve ráhangolódtam, ami Margo bosszúhadjáratával kezdődött. Tetszett Margo fellépése az „ellenségei” ellen, és Quentinnal karöltve több humoros szituációt is okoztak a bosszúhadjárat során, ami egyik kedvenc részemmé vált a cselekményben. 

A Margo eltűnését követő időszakra -  melyben Q és barátai először a sötétben tapogatóztak – a sztori kissé leült, nagyobb hangsúlyt helyezve Quentin gondolataira és Margo rejtélyének okára, viszont a könyv utolsó harmadában, amikor végre elindult a road trip, újra elemében éreztem a könyvet. Ez főleg annak köszönhető, hogy Mr. Greennek több hétköznapi szituációt is sikerült poénba vagy filozofálásba öltöztetnie. A kocsikázós részek több izgalmas részt is hoztak, valamint rengeteg hangosan kuncogós poént. Például ki az az őrült, aki sörös dobozba próbál pisilni? 

A történet fő cselekményében, a Margo utáni kutatás mellett a karakterdrámák is domináltak. Quentin, a főszereplő, átlagos tizennyolc éves srác, normális élettel és jövőképpel. Bár az elején kissé félénknek mutatkozik be – főleg, ha a plátói szerelméről van szó - olyan fiatalnak, aki nem mer kockáztatni, de a végére jelentős jellemfejlődést ér el, és emiatt könnyen meg lehetett szeretni a karakterét. Margoval, a történet másik kulcsszereplőjével viszont sokkal nehezebb lehetett szimpatizálni. A végletek embere volt, sokszor irracionális gondolkodással. Egyrészt az nagyon tetszett benne, hogy mert kalandvágyó lenni, mert máshogy gondolkodni, mint mások, és képes volt túl látni a felszínességen, a papírembereken. Másrészt viszont, a szabadgondolkodásnak is vannak határai. Ha minden egyes nap csak a mára gondolunk, és nem foglalkozunk a jövővel, akkor hogyan lehet túl élni hosszútávon? Ha ma egy fiatal úgy dönt, hogy nem megy egyetemre, hanem inkább világot látna, rendben, tegye – ha lenne rá lehetőségem, én is így tennék… - de egy idő után elfogyna a szülők pénze és akkor mi lesz? Nagy kár, hogy Margo válaszát erre már nem igazán kaptuk meg. 


A mellékszereplők bár kevésbé voltak kidolgozva, de mégsem mondhattuk, hogy nem voltak egyéniségek. Ben őrült karaktere vagy Radar családjának a fekete Mikulás-gyűjteménye szintén elborult ötletnek tetszett John Greentől, de ezek az apróságok csak hozzáadódtak a sztori egyedi és kissé fura atmoszférájához. 

Összefoglalva a történetet, bevallhatom, hogy hozzám nőtt ez a könyv minden egyes csodájával. Így, ha első John Geen könyvem is volt, de nem az utolsó. 

Amit nagyon szerettem benne: A könyv atmoszféráját és a könyv első és harmadik harmadát.  

Ami kívánnivalót hagy maga után: A második harmadban lelassult cselekmény. 

Kedvenc karakter: Quentin

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5*

* Képek a júliusban érkező filmből. 

Continue reading →

Gayle Forman: Csak egy nap & Csak egy év

Csak egy nap

Vannak olyan könyvek, amelyeknél minden különösebb háttértörténet nélkül tudod, hogy szeretni fogod. Vannak olyan könyvek, amelyek minden hibái ellenére is megragadnak és elgondolkodtatnak. 

Továbbá vannak olyan könyvek, amelyekhez csak egy nap kell, hogy rájöjj, ez a könyv csak neked íródott.  

A történetről: Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng… amíg Allyson arra nem ébred az együtt töltött viharzó nap után, hogy Willem elment.

A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet.

Continue reading →

J. A. Redmerski: A soha határa

A könyv megjelenését követően azt hittem, ez valami Ötven Szürke 2. 0, ezért sokáig nem keltette fel a kíváncsiságomat. Aztán sorban jöttek a jobbnál jobb vélemények és kritikák, és hirtelen érdekelni kezdett, miért vannak oda annyira sokan Andrew Parrishért. 

Ötven oldal sem kellett, és már én is oda voltam érte. 

A történetről: Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?

Continue reading →