Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Vajon hányan ismerik azt az érzést, amikor gyöngyöt találnak a kagylóban? Nagy ritkán, egy adag szerencsével, úgy érezni, kincsre találtál? Én szerintem ismerem. Vagy legalábbis ehhez tudnám hasonlítani legjobban azt érzést, amit kiváltott belőlem tavaly a Leányrablás Budapesten, idén pedig a folytatás...

Continue reading →

And Then There Were None minisorozat - egy Tíz kicsi néger adaptáció

Szerintem megegyezhetünk abban, hogy Agatha Christie Tíz kicsi négerje abszolút közösség kedvenc a krimik közt. Mindenki, akitől hallottam, hogy olvasta, imádta. És nincs is ezen mit csodálkozni. Még akkor is, ha a Tíz kicsi néger azon kevés Christie könyvek egyike, amiben nincs egy Poirot - aki szereti megdolgoztatni a szürke kis agysejteket, vagy egy Miss Marple - egy hóbortos kisvárosi öreg néni -aki megunva a szomszédok kipletykálását, inkább magándetektívnek áll szabadidejében. A sztori ugyan egyszerű, de egy tízfős csapat fokozatos legyilkolása egy olyan szigeten, ahonnan nincs menekvés, annál izgalmasabb és rémisztőbb. Még belegondolva is. Míg a végső megoldás kivételesen kikövetkeztethető (spoiler – a bíró, aki utoljára istent játszik és elítél embereket a saját módszerével), bár nekem mint mindig, nem a gyilkos volt az utolsó tippem.

A regényt én már jó pár éve elolvastam – valamikor, a könyvmolyságom hajnalán - de az adaptáció híre felvillanyozott, főleg, amikor kiderült, kik azok a színészek, akik önként vállalkoztak arra, hogy sorra legyilkolják őket. Plusz, a BBC gyártmányaként nem könnyű csalódni, gondoljunk csak a Sherlockra, Jane Eyre-re vagy a Büszkeség és balítéletre.

Ami miatt először tartottam az adaptációtól, hogy megváltoztatják a végét a sztorinak. Láttunk már ilyet ennél a Christie történetnél. Szerencsére nem történt ilyesmi, de tény, hogy a végén én már azt sem bántam volna... aminek persze semmi köze Aidan Turner karakteréhez. *határozottan próbálja tagadni* Az a kevés változtatás, ami nekünk magyaroknak szokatlan, mint például a tíz kicsi katona, szerintem rendben volt, hiszen eleve többféle változat létezik négerrel, indiánnal vagy katonával.

Minisorozatként teljesen megállta helyét a történet. Sikerült egységesen elosztani az izgalmakat mind a három epizódra, meghagyva persze a végére a legdrámaibb és legintenzívebb jeleneteket. Nem volt nagyon gyors, de sikerült teljesen könyvhű atmoszférát teremteni, eredeti angol tájakkal és hangulatteremtő operatőri munkával. A véres krimiszál mellett pedig volt egy meglepetés románc, persze nőként nem panaszkodok rá. :D

A castinget nagyon jól eltalálták, minden színész, akit szerettünk máshol, mint Mr. Rochester, Tywin Lannister vagy Ross Poldark, itt is kiváló alakítást nyújtott. Bár a könyvből nem emlékszem már részletekre, de szerintem sikerült még érdekesebb jellemvonásokkal felruházni a szereplőket, vagy legalábbis kiemelni azt, hogy mennyire különbözik ez a tíz idegen, akiket egy bizonyos levél „véletlenül” összehozott. 

Összefoglalva a történetet, a BBC-nek sikerült egy minőségi sorozatot összehoznia - mondjuk egy Agatha Christie alapanyaggal, szerintem ezt el is várhatjuk. Mindenesetre, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy újra kézbe vegyem kedvenc krimimet. 

Pontozás: 10/9 

Continue reading →

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Lehet, hogy elfogult vagyok Rowlingal kapcsolatban, nem tudom. Azt viszont igen, hogy  akármilyen előzmény kapcsolatom van a Cormoran Strike sorozat írójával, úgy érzem, nem kell hozzá sok, hogy  ezt a modern, 21. századi detektívet ugyanannyira megkedveljem, ahogy a 19. század embere tette Sherlock Holmesszal vagy a 20. század Hercule Poirot-val. Márpedig tudjuk az utóbbiak rajongóiról, hogy sokan még protestálni is elkezdtek kedvencük feltámasztásáért, mikor az író búcsút mondott tőlük a könyv lapjain. 

Continue reading →

Salla Simukka: Vérvörös

Mert a tündérmesék is lehetnek néha ijesztőek...

A történetről: A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig… Majd az évtized leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó, vércseppek lepik el az utcákat.

Continue reading →

Ben Aaronovitch: London folyói

Mivel egy ideje anglomániában szenvedek, ezért gondoltam, ideje lenne egy olyan könyvet kézbe venni, ami nem Amerikában, hanem Londonban játszódik. Bár a vélemények vegyesek voltak, de urban fantasy lévén a London folyói biztatónak tűnt, így kézbe vettem. 

A történetről: A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

A legnagyobb probléma a könyvvel az, hogy a történet lassú Temze partot most lefolyású volt. Lassan kezdődött, mint egy csermely, majd nagy sodrású folyammá vált, de annyira, hogy egy idő után nehéz volt követni a cselekményt Aaronovitch világában. A végére viszont szerencsére összeállt a kép London folyói karaktereivel és a varázsvilág többi részével. 

– Akkor maga micsoda? 

– Varázsló. 

– Mint Harry Potter? 

Nightingale sóhajtott. 

– Nem úgy, mint Harry Potter.

– Miért nem? 

– Nem vagyok kitalált személy.

Sajnos a sztori vontatottsága és komplikáltsága miatt én magam is lassan haladtam a regénnyel, de ha van valami, amiért piros pontot kap az író, az a karakterek egyedisége. Peter Grant, a főhős közrendőr, a rendőrlét minden klisés jelzőjével. Mégis szerethető volt szellemes stílusa és találékony személysége miatt. Nightingale, mint egy tipikus Dumbledore - csak öltönyben- hozta a jó öreg mentor szigorúságát és minden esetben a probléma megoldását. Kivéve, amikor távol volt és Peter éppen halálos veszélyben volt. De ezen ne lepődjünk meg. 

A főszereplők mellett a mellékszereplők is különlegesek voltak folyó mivoltuk következtében. Igen, folyók, mint a Temze, csak emberekként reprezentálva. Bár időbe telt, míg világos volt a mibenlétük, mert nem helyi lakosként nem tudtam először hova tenni Beverlyt, Oxley-t, vagy Lea-t, ellentétben Temze Mamával. 

A cselekmény elsősorban a véres krimi szálnak köszöntően volt nagyon izgalmas. A vizuálisan is szépen megjelenített gyilkosságok utáni nyomozás mellett Peter varázslótanonccá válása is dominált a történetben, mely alatt fokozatosan megismerkedtünk a regény varázsvilágával. Sajnos a kidolgozás közel sem olyan tökéletes, mint Rowling Harry Potterében, hiszen a sok sötét folt mellett főhősünk egész könnyen fogadja el, hogy léteznek szellemek, vámpírok és egyéb természetfölötti lények. 


Az író stílusa hozta a jól ismert brit humort és szellemességet. Igaz, egy-egy poén néha már túl morbidnak hatott, de aki szereti az intelligens feketehumort (márpedig én szeretem), azok biztosan fogják élvezni. Popkulturális utalásokban sem volt hiány (mint például Punch és Judy tragikomédiája- aki olvasta a Holtodiglant, azok már találkoztak vele), amit az angolszász kultúra szerelmesei szintén imádhatnak. Nem beszélve London leírásairól, amikor az író London kevésbé ismert utcáira kalauzolt el, és amelyben bemutatta a világ legismertebb turistavárosának az árnyoldalát is. (Persze ez nem fog elrettenteni Londontól, ha egyszer végre eljutok. :D)

Bár a könyv végén kicsit túl hamar göngyölték fel a nyomozást, de összességében szórakoztató volt olvasni London folyóit. Annak ellenére, hogy nem volt minden tiszta a világfelépítéssel kapcsolatban, de mégis kész vagyok rá, hogy folytassam a világ felfedezését főhősünkkel, amint éppen kísértetet üldöz London sötét utcáin. 

Amit nagyon szerettem benne: A stílust és a Londoni atmoszférát. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A lassú kezdet és a világ túl komplikáltsága. 

Kedvenc karakter:  Peter, Nightingale

Borító: 5/4 - 

Pontozás: 5/3,5

Continue reading →

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Az én történetem Böszörményi Gyulával úgy kezdődött, hogy valamikor pár éve kölcsön kaptam egy barátnőmtől a 9…8…7… trilógiát. Őszintén bevallom, akkor még nem voltam az a bátor olvasó, aki ha műfajilag ismeretlen könyvet kapott a kezébe, akkor simán elolvasta, így sikerült a polcomon ülnie kb. három hónapig a sorozatnak. Sajnos sem a fülszövegben lévő démonok, sem a borítón lévő emós lány nem vonzott, de mivel egy idő után lelkiismeret furdalásom volt, hogy bele sem néztem, így egy délután megtörtént a dolog. Belekezdtem és azzal a lendülettel be is fejeztem. A teljes trilógiát, mert annyira jó volt.  A Leányrablás Budapesten ezek után csont nélkül került fel a várólistámra, és a már említett trilógiával ellentétben, itt már a borító és a szinopszis is első perctől megfogott….de Böszörményi Gyulának megint sikerült meglepnie. Mit meglepni? Sokkolni (!), mert ez valami hihetetlen briliáns volt…

Continue reading →

Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? Hát így...(meg az 1. évadról)

Emlékszem, éppen egy matekházi kellős közepén voltam, amikor a háttérben bekapcsolt tévében éppen a pilot epizód ment. Korábban már hallottam erről a kimondhatatlanul hosszú nevű sikersorozatról, amit a tavalyi év legjobb újoncaként tartottak számon, engem viszont sztori alapján nem nagyon érdekelt. Joghallgató fiatalok meg gyilkosság? Oké, hogy valamikor még az ügyvédi pályában gondolkodtam, de az volt vagy tíz éve, így nem is terveztem belenézni. Persze egy matekfeladat mellett egy számomra közömbös sorozat is érdekesebb, így mondanom sem kell, hogy attól a perctől kezdve, hogy mégis belepillantottam, rögtön új kedvencet avattam…

Nem viccelek. Nincs még egy olyan sorozat (még az abszolút kedvencek közt sem, mint a Game of Thrones), ami ilyen hamar belopta magát a szívembe egy hihetetlen erős első rész után. Miért is?

Continue reading →

Gone Girl - Holtodiglan film & könyvkritika (Gillian Flynn)

Megmondom őszintén, nagyon rég jöttem ki úgy a mozi teremből, hogy „Te jóságos ég, ez meg mi a fene volt???!”. Most viszont sikerült. 

Egyszerűen nem bírtam másra gondolni, csak a film végére, valamint arra az ürességre, amit maga után hagyott a történet, mert ha nem is függővég volt, de nem volt lezárva se teljesen. Nem egy happily everafter volt, az holtbiztos. Aztán ott volt az a többszörös sokk, amelyet az a rengeteg váratlan, meglepő fordulat okozott, amin még három nap múlva is csak gondolkoztam. Miért, miért, miért?

A történetről: Házasság? Halálos lehet. Nick (Ben Affleck) és Amy (Rosamund Pike) az ötödik házassági évfordulójára készül. Boldogok, gazdagok, elégedettek… ám az ünnep estéjén az ifjú feleségnek nyoma vész, és gyorsan kiderül, hogy a látszat csalt: a pár tele volt félelmetes, sötét titkokkal. Mindenki Nickre gyanakszik, és ő a hazugságaival meg ügyetlen elterelő hadműveleteivel egyre inkább magára tereli a figyelmet. Hiába bizonygatja makacsul, hogy nem tehet semmiről, már csupán az ikerhúga, Margo bízik benne. De ha nem a férfi a tettes, akkor hova lett a felesége? És hogyan magyarázhatóak az egyre-másra előkerülő, egyre furcsább titkok? Azok, amelyek talán minden boldog családi élet mélyén ott lapulnak. Azok, amelyek olyan könnyen vezetnek el egy ember halálához.

Continue reading →

Robert Galbraith (alias J. K. Rowling): Kakukkszó

Cormoran Strike, mint a következő Holmes vagy Poirot?

Úgy bizony. Csak éppen a huszonegyedik században, guglival, wikivel, DNS elemző programmal és kamerás felvételekkel felszerelve .

Amikor megtudtam, hogy Rowlingnak új könyve jelenik meg, amit álnéven írt, finoman szólva is majdnem kiugrottam a bőrömből. Hiszen Rowlingról van szó, nem? A Harry Potter megteremtőjéről! Természetesen tudtam, hogy kockázatos lesz, ha elolvasom – mert egy teljesen más műfajról van szó és a Harry Potterrel az írónő nagyon magasra tette a lécet – de még mindig reméltem, hogy kevesebb esélye van annak, hogy csalódjak, mint egy Átmeneti üresedésnél, mert a krimiket valamikor régen imádtam.  (Utóbbit ezekből az okokból kifolyólag még mindig nem mertem kézbe venni.)

Így, amint tehettem, elolvastam.  Egyáltalán nem bántam meg. 

Continue reading →

Dan Brown: Angyalok és démonok

Első találkozásomat Dan Brown könyveivel A Da Vinci-kódnak köszönhetem. Bár korábban is sokat hallottam a regényeiről, főleg a világ leghíresebb festménye titokzatos kilétének, a Mona Lisa miatt (ami tényleg ezerszer kisebb a valóságban, mint először gondolnánk), de csak pár hónappal ezelőtt jutottam el arra a pontra, hogy végre megpróbálkozzak a könyveivel. (Valamiért nagyon féltem tőlük, a legvalószínűbb ok; túl hosszúnak tűnt…) Persze ez most már nem tarthatott vissza, hogy elolvassam, így amikor kivégeztem, akkor kellemesen meglepődtem, hogy tényleg van benne ráció, amiért olyan sokan istenítik. Számomra azért voltak hiányosságok, amiért összességében csak négy pontot érdemelt tőlem, de arról mindenképp meggyőződtem, hogy muszáj tovább folytatnom Robert Langdon kalandjait. 

Continue reading →