A film és a könyv története az egyik legkülönlegesebb, amit valaha láttam és olvastam. Már akkor mély benyomást tett rám a film, amikor először láttam (és ami után rögtön eldöntöttem, hogy a könyvet is muszáj elolvasnom). Hiszen csak két ember kapcsolatáról szól a történet, ami helyenként humorral, drámával is fűszerezve van… na de tényleg csak ennyiről van szó? És most nem arra gondolok, hogy mindkét szereplő egy kicsit „őrült” volt, hiszen ha jobban belegondolunk, valamikor ők se voltak ilyenek. Valamikor régen Pat és Tiffany két, normális gondolkodású emberként élték hétköznapjaikat, egészen addig, amíg egy váratlan esemény meg nem törte őket. És ez lesz az a dolog, ami a legnagyobb pozitív élményt nyújtotta. Látni két embert felállni a padlóról és tovább lépni a veszteségeken, ami alatt az egyetlen, amit tehetsz, hogy kizárólag a napos oldalra koncentrálsz, hiszen azt mindenki megérdemli, nem?
A történetről: Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film.
Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek
rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag
akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket.
Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy
elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a
másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex,
kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább
Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha
házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne
elég, egy világhírű szaxofonos kísérti…
