Salla Simukka: Vérvörös

Mert a tündérmesék is lehetnek néha ijesztőek...

A történetről: A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig… Majd az évtized leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó, vércseppek lepik el az utcákat.

Bár Agatha Christie krimiken nőttem fel és imádom az angol detektívpárosokat, északabbra nem nagyon terjeszkedtem, így eddig a skandináv krimik eléggé elkerültek engem. Pedig nem kellett volna, mert ha egy angol kisvárosban sötétek és ködösek az esték – gyilkosságra tálalva, akkor Skandináviában a vérfagyasztó éjszakák még több okot adnak a morbiditásra.

Salla Simukka regénye viszont nem csak műfaja miatt vonzott. A történetbe – nagyon jól - sikerült bele ágyazni egy kis tündérmese párhuzamot, cím szerint Hófehérke és a hét törpe meséjét.  Én pedig, aki majdnem húsz évesen is ugyanúgy rajongok értük, mint korábban – ezt talán már említettem is párszor a blogon – kapva kaptam az alkalmon, hogy most a tükröm, tükrömnek egy sötét, véres változatára is rálássak.

Lumikki, a főhősnő, kívülről nézve antiszociális, magába forduló tizenhét éves gimnazista. A valóságban viszont ő maga döntött így, valamilyen homályos okból kifolyólag – amire egyelőre nem derült még fény, gondolom majd a folytatásban – így a sok magányos órának köszönhetően egy badass, találékony és túlélő lányt faragott magából. Nagyon tetszett ez a jellemvonás Lumikki karakterében- ami az események beindultával már nem csak a mindennapok túléléséhez kellett 

– Ja persze, én vagyok Hercule Poirot és Lisbeth Salander eltitkolt gyermeke – válaszolta Lumikki, és a szeme se rebben, amikor leült a gép elé, a Kasper által széles gesztusokkal felkínált helyére.

Az események E/ 3 –ban voltak elmesélve, néha még a bűnözők szemszögéből is, ami érdekes megoldás volt. 

Ahol a történet játszódik, Tampere

A skandináv kisvárosi hangulat adott volt, mert az írónő jól bánt a leírásokkal. A néha megjelenő tündérmese vonatkozások is remekül voltak beágyazva a történetben. Viszont a főkedvencem a történet utolsó felvonásában lévő macska-egér játék volt, ami abban az ódon kastélyban volt megrendezve Lumikki közreműködésével.

A sztori önmagában nagyon érdekes volt, a véres akció részek mégis kis lépésekben, lassabb tempóban haladtak a véres pénz megtalálásától kezdve. Megmondom őszintén, ebből a szempontból én sokkal több adrenalinra, több gyilkosságra és több veszélyes helyzetekkel teli nyomozásra számítottam. Amit kaptam, az bevezetőnek és alapozásnak egy még izgalmasabb folytatás felvezetéseként elég volt, és remélem utóbbi tényleg az is lesz. 

Kiknek ajánlom? Mindenkinek, aki oda és vissza van a skandináv irodalomért.

Mindenkinek, aki még kezdő krimikedvelő és nem bírja a túl morbid dolgokat.

Valamint mindenkinek, aki a szíve mélyén még mindig gyerek, és minden lehetőséget megragad egy újabb bálra a herceg kastélyában. 

Amit nagyon szerettem benne: Lumikki karakterét és a báli akciót. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Akció szempontjából lehetett volna több, nagyobb kaliberű esemény is. 

Kedvenc karakter:  Lumikki

Borító: 5/5

Pontozás: 5/3,5

A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!