A következő címkéjű bejegyzések mutatása: YA. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: YA. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. június 10.

Kemese Fanni: A viharszívű Mya Mavis

Megmondom őszintén, olyan régen olvastam Pippa Kenn történetét, hogy alig pár dologra emlékeztem, mikor neki kezdtem a folytatásnak. Miért ilyen későn? Jogos a kérdés. Egy ideje már a polcomon volt a második rész, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, az oka pedig nagy valószínűséggel a műfajához köthető. 

Ahogy egyre kevesebben ülnek be egy disztópiás/poszt-apokaliptikus YA filmre a mozikban – aminek köszönhetően sorra buknak ezek a filmek – úgy én is már belefáradtam ebbe a műfajba. Éhezők viadala, Az útvesztő, A beavatott, Az emlékek őre azok a könyvek, amikből adaptáció is készült, de ez egytizede sem annak a mennyiségnek, ami a hazai könyvespolcokon is megtalálható. A mennyiség pedig a minőség rovására megy, és egyre silányabb, összecsapott történetekkel találkozni manapság. Ezek után valahogy nincs sok kedvem ebből a műfajból olvasni, pedig nem egy elkezdett sorozatom van. 

2016. május 21.

Jenny Han: P.S. I Still Love You

Vannak könyvek, amik nem kiáltanak folytatásért. Vagy azért, mert szépen lezárt, vagy azért, mert az olvasó nem kér többet a történetből és a szereplőkből. Talán még akkor is, ha enyhén függővéggel zárult a könyv. Én így jártam Jenny Han könyvével, a To All The Boys I’ve loved before-ral. Nem éreztem úgy, hogy kellett volna  a folytatás, mert számomra egy tipikus, egynyári történet volt. Lightos, romantikus, és kikapcsolódásra tökéletes, de néha felszínes és mint utólag kiderült, elég felejthető. Aztán kiderült, hogy az írónő folytatást is szánt neki, én pedig  - mivel éppen valami könnyedre és rövidre vágytam – adtam egy esélyt neki. 

2016. március 10.

Jodi Picoult – Samantha van Leer: Sorok között

Vajon hány olvasó álmodozott már arról, hogy egyszer egy történet valóra válik? 

Vajon hány lány vár a szőke hercegre fehér lovon, mind a mai napig? 

Mi tagadás, nekem is fordultak  már meg hasonló gondolatok a fejemben, de vagyok annyira realista, hogy ne vegyem túl komolyan a könyvekben olvasott fiktív világot, így az interneten olvasható furcsaságok őrült rajongókról eddig elkerültek. Persze, azzal teljesen tisztában vagyok, hogy az idióta mugliposta az oka, hogy a Roxfortos levelem már egy évtizede késik. 

A történetről: Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre. Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…


Megmondom őszintén, a molyos berkekben jól ismert Jodi Picoulthoz még nem volt szerencsém (számomra  a könyvei túlságosan depresszívek), de amikor szembe jött velem a lányával közösen írt történet, a könyvmolyok számára nagyon is merész, de illő témával, tudtam, esélyt kell adnom neki.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy átlagos tizenöt éves lány. Legalábbis így kezdhetnénk, hiszen Delila, a történet főszereplője, mintha egy átlagos YA regényből lépett volna elő... azzal a különbséggel, hogy vele pont nem átlagos dolgok történnek. Mint például, ki hallott már arról, hogy a meseszereplők is tudnak érezni és válaszolni az olvasóknak?



Az anya-lánya író páros egy olyan témát szemelt ki első regényüknek, ami rengeteg moly szívéhez áll közel. Nem valósághű, de ötletes, bájosan és olvasmányosan kivitelezve. Nem éreztem hibátlannak, voltak következetlenségek, amikre felfigyeltem, de összességében csak élveztem ezt a szerethető történetet. 


A könyv illusztrációja

Delila és Olivér bimbózó kapcsolatáról szívmelengető volt olvasni, és tetszett az, hogy megpróbáltak a letehetetlenen felülkerekedni. Delila kissé klisés tinikarakterét a sok szerencsétlenkedéssel ellensúlyozta Olivér, a hercegé, akinek a szemszögét szintén megismerhettük. Utóbbi szerencsére nem volt szerelmetesen nyálas, ahogy mostanában tapasztaltam a pasik szemszögéből írt történeteknél. 

Bár néha azt éreztem, pár évvel ezelőtt még jobban élveztem volna ezt a regényt (gondolva a megoldásra), de mivel a cselekmény önmagában nagyon érdekes volt, az első laptól kezdve sikeresen beszippantott a történet. Összegezve, ez a könyv azon ritka példák egyike, amely egyszerűen jókedvre derít, ha kézbe veszed.

Amit nagyon szerettem benne: Az ötletet, és azt a hangulatot, amit közvetített. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Delila klisés karaktere és az a pár következetlenség. 

Kedvenc karakter: Olivér

Borító: 5/5 - Plusz  pont az illusztrációkért. *_*

Pontozás: 5/4

A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!

2016. február 13.

Sophie Kinsella: Hová lett Audrey?

Sophie Kinsella volt az, aki anno megismertette velem a chick-lit műfajt, és sajnos ő is volt, aki miatt pár évre rá elegem lett belőle. Vagyis inkább a butuska, vásárlásmániás Becky Bloomwood miatt. Szó se róla, néha érdemes ilyen limonádét is olvasni, de egy idő után könnyen megcsömörölhet az ember lánya, ha egy majdnem harminc éves nő apró-cseprő bajairól olvas (ami őszinteséggel simán megoldható lenne).  

2016. február 4.

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Vajon hányan ismerik azt az érzést, amikor gyöngyöt találnak a kagylóban? Nagy ritkán, egy adag szerencsével, úgy érezni, kincsre találtál? Én szerintem ismerem. Vagy legalábbis ehhez tudnám hasonlítani legjobban azt érzést, amit kiváltott belőlem tavaly a Leányrablás Budapesten, idén pedig a folytatás...

2016. január 25.

Marie Lu: The Young Elites

Mégis ki az, aki nincs oda az antihősökért?

Persze az nyilvánvaló, hogy a legtöbben, köztük én is, a moralitás jegyében a pozitív hősnek drukkol a cselekményében. De manapság már azt vettem észre magamon, hogyha a főgonosz jól ki van dolgozva, érthető céllal egy több dimenziós karakterben, akkor képes vagyok megkedvelni őt is. Ritka esetekben pedig egyenesen a kedvenc szereplőmmé növi ki magát.

Amikor megtudtam, hogy létezik valahol egy olyan YA könyv, amiben a főhős igazából egy antihős, akinek jelleme nem puszta szeretet, szerénység és önfeláldozás, kapva kaptam az alkalmon, hogy beszerezzem és elolvassam. Nem mellesleg az is motiváló tényező volt, hogy Marie Lut sokan szeretik itthon Legenda trilógiája miatt. Valamint a fülszöveg izgalmasan hangzott. Plusz, kedvenc műfajomról van szó. Összességében elég sok minden motivált.


2016. január 12.

Kelly Oram: Szívzűrterápia strébereknek

Itt az ideje egy kis statisztikának.

Régebben még egyszerű volt kiszámítanom, hogy melyek a regények azok, amiktől nem várhatok sok jót. Ha vegyes fogadtatása volt egy könyvnek, akkor 50% esély volt arra, hogy nem fogom szeretni. De talán még több is. Ha viszont kiváló kritikákat kapott a regény, a Molyon egy minimum 90%-os kedvelés aránnyal, akkor a valószínűsége annak, hogy nem fogom szeretni a történetet,  igen csekély volt. Ez azért is volt jó, mert így nem nyúltam mellé vásárlásnál, és nem pazaroltam pénzt olyanra, ami szívem szerint a kukában végezné. Mára ez a rendszer megváltozott. Vagyis inkább felbomlott. Nem tudom pontosan mi az oka, de talán az, hogy, magasabbak lettek az elvárásaim. Vagy szimplán érettebben gondolkodom. Bár a húsz évemmel ez nem tekinthető érvényes oknak. 

2015. november 5.

E. Lockhart: A hazudósok

Van egy módszer arra, hogyan tegye egy író sokkal emlékezetesebbé a könyvélményt az olvasók számára. Akkora csavart kell beleírni a történetbe, hogy az olvasó csak keresni tudja leesett állát a könyv befejezése után. Hatásos módszer... de manipulatív is. Ugyanis attól kezdve, hogy megtörtént az a nem várt, minden korábbi eseményt megváltoztatott fordulat, az egész regényt más szemszögből nézed, hiába van olyan, hogy FE és FU (fordulat előtt, fordulat után). Ha addig nem volt túl pozitív véleményed, akkor FU csak legyintesz rá, hiszen – gondolod te - az író direkt írta úgy az elején a történetet, hogy a végén majd nagyot dobbantson.... De ilyenkor tényleg el kell felejteni a korábban ejtett hibákat?

2015. szeptember 20.

Salla Simukka: Vérvörös

Mert a tündérmesék is lehetnek néha ijesztőek...

A történetről: A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig… Majd az évtized leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó, vércseppek lepik el az utcákat.

2015. augusztus 11.

Sarah J. Maas: Éjkorona

Nem sok könyvsorozatom kezdett olyan erősen, mint az Üvegtrón, mégis volt bennem egy félsz a folytatást tekintve, miután több kedvenc regényemnél is tapasztaltam minőségcsökkenést a második részre. Hiszen egy sikeres könyv után sokszor szokott az író a jól bevált formulához visszatérni, további sikert remélve, de mégis unalmas kimenetellel. Szerencsére Miss Mass merészebben játszott, mint a többi iró, és győzött.

A történetről: Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?

Celaena karakterét már az Üvegtrónban is nagyon meg lehetett kedvelni, mert valljuk be – nem sokszor találkozunk olyan gyilkos hősnővel, aki szabadidejében inkább olvas, vásárol vagy csoki tortát eszik. A lány karakterének az alapjait már bőven lefektette az írónő, de a folytatásban még ennél is tovább ment. Az első részben bemutatott, hivatása ellenére is száz százalékig jószívű Celaenát sokkal több bosszúálló helyzetben láttam most, ami a regény cselekményének rengeteget kedvezett. Ráadásul úgy érzem, pont az ilyen szituációkból adódóan sikerült még hitelesebbé tenni Celaena karakterét – hiszen milyen orgyilkos az, aki néha nem kegyetlenkedik? Sajnos Celaena harci kedve egy újonnan jött nagy adag makacssággal párosult, ami számomra egyes helyzetekben kissé idegesítő volt. De végeredményben mégsem fatális.


Fanart: Celaena és Chaol
Chaol és Dorian szerepe is sokkal jobban kibontakozott ebben a részben. Míg Chaol először a szigorú testőrkapitány volt, szinte mindig pókerarcban, addig mostanra teljesen megnyílt az érzelmeinek és Celaenának. A korábban kiépített szerelmi háromszög rajongók által kedveltebbik pasija is ő ezeknek a vonásoknak köszönhető – na meg annak, hogy mi lányok mindig jobban szeretjük a titokzatos srácokat. Meglepetésemre viszont Mass megkímélt minket a szerelmi háromszög okozta szenvedéstől és nyavalygástól, ami a sorozat YA műfaját tekintve roppant gyors lefolyású megoldás volt. Dorian, aki az előző kötetben tipikus jófiúnak tűnt, kinyilvánítva érzéseit az első perctől fogva – most sokkal fontosabb szerepet kapott. Számomra ez egy kellemesen meglepő  húzás volt az írónőtől, mert Dorian így sokkal többé és érdekesebbé vált egy kikosarazott Disney-hercegnél, és most már bátran szurkolhatunk neki a saját cselekmény szálában. 

Bár a sztori kissé lassan indult be, de mégsem kellett várjak sokáig arra, hogy lebilincseljen. Mass sikeresen vegyítette Celaena küldetésének izgalmait a szereplők egyéni drámáival és a romantikus szállal. (Annyira imádtam Chaol és Celaena közös jelenteit. *_*) Ráadásul rengeteg szívszorító pillanatnak lehettünk tanúi, mely után most már bátran kijelenthetjük, hogy Mass tényleg nem fél írni, ami azzal bizonyítható, hogy képes volt nem egy fontosabb karaktert kinyírni eddig.  


A regény világát egyre jobban átlátjuk, kezdve a királyságokkal, a mágia eltűnésének miértjével és a politikai játszmákkal, amikbe Celaenáék egyre jobban belefolynak. 


Fanart
A legjobb pedig az, hogy az írónő tényleg tudja mit csinál a regény cselekményét illetően. Hiszen úgy tűnik, minden kötet különböző küldetéseit dolgozza fel Celaenának (először az orgyilkosok versenye, most a király bajnoki „feladatai”, harmadszor pedig... na majd az kiderül.)


Az Éjkorona befejezése természetesen függővég volt, mely további fordulatokat biztosan tartogat a folytatásra, így tűkön ülve várom, hogy az is megjelenjen.

Amit nagyon szerettem benne: A jól kidolgozott cselekményt és a szerelmi háromszög lezárását.

Ami kívánnivalót hagy maga után: Celaena csökönyös magatartása.

Kedvenc karakter:  Chaol, Celaena, Dorian

Borító: 5/5

Pontozás: 5/5

2015. július 15.

Stephanie Perkins: Isla and the Happily Ever After

A csalódást okozó Lola és a szomszéd srác után nagyon reméltem, hogy a befejező történet ugyanazokat az érzéseket váltja majd ki belőlem, mint anno az Anna és a francia csók. Félig bejött, félig nem, én pedig megint hiányérzettel fejeztem be egy trilógiát. 

A történetről: Szerelembe esni a világ legromantikusabb városában könnyű, főleg a reménytelenül álmodozó Isla és a beforduló művész, Josh számára.  Egy véletlen Manhattani találkozás után Isla sokkal közelebb kerül a boldogsághoz, mint valaha remélte, de ahogy a két fiatal elkezdi végzős évét a Párizsi Amerikai Gimnáziumban, Islanak és Joshnak hamarosan szembe kell néznie családi drámákkal, bizonytalansággal és a szomorú valóssággal, hogy a boldogan élnek, míg… nem mindig tart örökké.   

Egy külföldi kiadás
Míg az előző részben a karakterek egyszerűek és felszínesek voltak, a szereplők karakterizálása ebben a részben sokkal mélyebb volt. Ez tetszett, hiszen a jó karakterdrámákat sokkal fontosabbnak tartom, mint egy akciódús cselekményt. Ennek ellenére Isla, a főhősnő hihetetlenül kiakasztó volt. Rég találkoztam egy ennyire bizonytalan, önbizalom hiányos, döntésképtelen tinivel. De csak amiatt, mert régen volt a kezemben YA könyv. Érdekes kettősségként Isla mégsem volt olyan „ártatlan”, mint mindenki gondolta, mert félénksége ellenére nyitott volt több mindenben. Míg Isla legjobb barátja, Kurt érdekes egyéniség volt a térkép mániájával és egyedi gondolkodásával, kár, hogy olyan keveset szerepelt.

Josh-t már megismerhettük Anna történetében, de most az ő személyisége is jobban kibontakozott. Már nem csak az lógós, érzékeny művész srác volt, hanem egy szenátor ambiciózus fia, és valamikori jó tanuló, aki az utóbbi időben felvett szerepben hanyagolja a tanulást és az órákat. De minden hibája ellenére is szerethető maradt, ami Josh művészet iránti szenvedélye és mások iránti törődésének köszönhető.

Bár a főkarakterek sokat hibáztak, de a könyv végére jelentős jellemfejlődést értek el. Tiniproblémás dolgaikat képesek voltak felismerni és végül felnőttként kezelni, ezzel példát mutatva a fiatal olvasóknak. 

Fanart
A cselekmény érdekesen kezdődött, mert az első részben megismert, de csak néhányszor említett Isla agyába pottyantunk, Manhattanbe egy esős éjszakán. Isla legújabb találkozása Josh-sal végre sikeresnek volt mondható, mert az új tanév kezdetekor végre úgy tűnik, hogy Isla hosszú ideje tartó plátói szerelme végre viszonzásra talál. Szerencsére Perkins megint szépen tudott bánni az érzelmekkel, mert az a bizonyos kémia érződött Isla és Josh között, és csak szurkolni lehetett nekik.  Bár kivételesen nem húzta el az írónő a romantikus szálat egy szeret-nem szeret-szívből-színből játékkal, de legnagyobb bánatomra, ez nem mindig vált javára a regénynek. A történet eléggé leült a közepén, majd a sok romantikázást megelégelve egy olyan kreált problémával jött Perkins, ami dráma szempontjából egyszerűen abszurd volt.  

A végére persze helyreállt a világ rendje, Annáék baráti társasága és Loláék párosa szintén tiszteletét tette a sztoriban, aminek nagyon örültem, egészen addig, amíg SPOILER! – St. Claire meg nem kérte Anna kezét. Persze, szép a szerelem és én is imádtam a párosukat az első részben, de vagyok annyira modern gondolkodású, hogy túlzásnak érezzem, tizenkilenc évesen kicsit korai hosszú távon elkötelezni magunkat.  


A történet atmoszférájához rengeteget hozzáadtak a történetbéli helyszínek. Manhattan Kismet kávézója, Párizs minden csodája és Isláék titkos helye, valamint újdonságként Barcelona, Gaudí különleges építészetével.  
Gaudí épitészete Barcelonában: Casa Batlló 
Bár reménykedtem benne, hogy ugyanúgy fogom szeretni, mint az első részt, mégsem vagyok teljesen csalódott, mert 1. tudtam, hogy nehéz lesz Annát überelni 2. összességében egy élmény volt ez a három romantikus történet. Színes, hangulatos, utazós, érdekes egyéniségekkel és szívmelengető romantikával. Ennél több pedig nem kell egy YA regénybe, nem igaz?

Amit nagyon szerettem benne: A karakterizálás és az utazós hangulat.

Ami kívánnivalót hagy maga után: A "drámai fordulat" és Isla döntése.

Kedvenc karakter:  Josh                                

Borító: 5/4 - Nagyon tetszenek ezek az egyszerűbb borítók is, de számomra elég zavaró, hogy nem adták ki ezt a részt angolul hasonló borítóval, mint Annát és Lolát. Mégis hogy néz ki a polcon így?

Pontozás: 5/4



2015. június 4.

Kiera Cass: The Heir - A koronahercegnő

Rossz ómen az, amikor egy trilógiának szánt könyvsorozatot az író megtold még több résszel, láthatólag azzal a céllal, hogy kielégítse hatalmas rajongótáborának az igényét, miközben minden épeszű ember tudja, hogy az egész a pénzről szól. 

Ezzel a gondolattal kezdtem neki a Párválasztó „trilógia” negyedik részének, arra számítva, hogy csalódni fogok benne, csak úgy, mint az előző két részben, amit nem felejtettem el említeni a korábbi kritikáimban. Ezért talán nem lehetetlen elképzelni, hogy én magam vagyok a legjobban meglepve azon, Eadlyn párválasztója mennyire tetszett! 

2015. május 20.

James Dashner: Tűzpróba

Bár tény, hogy manapság a disztópiás YA regények egyre sablonosabb ötletekkel rukkolnak elő a műfajban, de James Dashnernek most is sikerült újat hoznia az emberiség pusztulással teli jövőjébe.

A történetről: Már a sorozat nyitókötetében sem volt éppen leányálom a rejtélyes Próbák első szakasza a gyilkos Útvesztőben. A Tisztás túlélői most újabb titokzatos kalandnak, még kegyetlenebb kísérletnek néznek elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Az Útvesztő ugyancsak szenzációs bestsellerré lett folytatásában Thomasra és társaira újabb vérfagyasztó megpróbáltatások várnak. A Föld felszínét hatalmas napkitörések jórészt felperzselték, az emberiséget megtizedelte egy halálos vírus. A fiatalok megtudják, hogy ők is megfertőződtek, ám ha kiállnak egy újabb Próbát, meggyógyulhatnak. Kalandos útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Halvány fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk… 

2015. április 29.

John Green: Paper Towns (Papírvárosok)


Első John Green könyvem. 
Bár a könyv a fülszöveg első olvasására kissé furcsának tűnt, sőt elvontnak, de mégis volt valami a tartalomban, ami vonzott. Aztán kiderült, hogy ez egy road trip-pel vegyített történet, és akkora már sejtettem, hogy a Papírvárosok nem csak egy átlag történet lesz számomra.

A történetről: Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart. 
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri. 


A film posztere

Az viszont eszembe sem jutott, hogy ennyire. Korábban a nagy hype (valamint a love story kiszámíthatósága) elvette a kedvemet a Csillagainkban a hiba elolvasásától, de a hatalmas sikert követő következő John Green regény mozivászonra adaptálása már az én figyelmemet is felkeltette. Így került ugyanis a kezembe még angolul a Papírvárosok, egy olyan időszakban, ami csak rátett arra, hogy még közelebb érezzem magamhoz a könyvet. 



Gimi vége, önállóság kezdete, útrakelés a nagyvilágba… mind jellemzi a mostani érzéseimet, így nem véletlen, hogy Q helyzetét is át tudtam érezni. De akárcsak a gimiben játszódó jelenetek, a road trip-es részek is rengeteg érzelmet kihoztak belőlem, ami legfőképpen John Greennek köszönhető, és az ő különleges, metaforákkal és hasonlatokkal teli írásstílusának. A szabadságot, egyszerűséget idéző hangulat nemcsak egyedivé, de jóval marandóbbá is tette a regényt, mint amit egy átlag YA könyvtől megszokhattunk.



A furcsának ható fülszöveg ellenére a cselekményre már az első oldaltól kezdve ráhangolódtam, ami Margo bosszúhadjáratával kezdődött. Tetszett Margo fellépése az „ellenségei” ellen, és Quentinnal karöltve több humoros szituációt is okoztak a bosszúhadjárat során, ami egyik kedvenc részemmé vált a cselekményben. 

A Margo eltűnését követő időszakra -  melyben Q és barátai először a sötétben tapogatóztak – a sztori kissé leült, nagyobb hangsúlyt helyezve Quentin gondolataira és Margo rejtélyének okára, viszont a könyv utolsó harmadában, amikor végre elindult a road trip, újra elemében éreztem a könyvet. Ez főleg annak köszönhető, hogy Mr. Greennek több hétköznapi szituációt is sikerült poénba vagy filozofálásba öltöztetnie. A kocsikázós részek több izgalmas részt is hoztak, valamint rengeteg hangosan kuncogós poént. Például ki az az őrült, aki sörös dobozba próbál pisilni? 




A történet fő cselekményében, a Margo utáni kutatás mellett a karakterdrámák is domináltak. Quentin, a főszereplő, átlagos tizennyolc éves srác, normális élettel és jövőképpel. Bár az elején kissé félénknek mutatkozik be – főleg, ha a plátói szerelméről van szó - olyan fiatalnak, aki nem mer kockáztatni, de a végére jelentős jellemfejlődést ér el, és emiatt könnyen meg lehetett szeretni a karakterét. Margoval, a történet másik kulcsszereplőjével viszont sokkal nehezebb lehetett szimpatizálni. A végletek embere volt, sokszor irracionális gondolkodással. Egyrészt az nagyon tetszett benne, hogy mert kalandvágyó lenni, mert máshogy gondolkodni, mint mások, és képes volt túl látni a felszínességen, a papírembereken. Másrészt viszont, a szabadgondolkodásnak is vannak határai. Ha minden egyes nap csak a mára gondolunk, és nem foglalkozunk a jövővel, akkor hogyan lehet túl élni hosszútávon? Ha ma egy fiatal úgy dönt, hogy nem megy egyetemre, hanem inkább világot látna, rendben, tegye – ha lenne rá lehetőségem, én is így tennék… - de egy idő után elfogyna a szülők pénze és akkor mi lesz? Nagy kár, hogy Margo válaszát erre már nem igazán kaptuk meg. 


A mellékszereplők bár kevésbé voltak kidolgozva, de mégsem mondhattuk, hogy nem voltak egyéniségek. Ben őrült karaktere vagy Radar családjának a fekete Mikulás-gyűjteménye szintén elborult ötletnek tetszett John Greentől, de ezek az apróságok csak hozzáadódtak a sztori egyedi és kissé fura atmoszférájához. 

Összefoglalva a történetet, bevallhatom, hogy hozzám nőtt ez a könyv minden egyes csodájával. Így, ha első John Geen könyvem is volt, de nem az utolsó. 

Amit nagyon szerettem benne: A könyv atmoszféráját és a könyv első és harmadik harmadát.  

Ami kívánnivalót hagy maga után: A második harmadban lelassult cselekmény. 

Kedvenc karakter: Quentin

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5*



* Képek a júliusban érkező filmből. 

2015. március 30.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Az én történetem Böszörményi Gyulával úgy kezdődött, hogy valamikor pár éve kölcsön kaptam egy barátnőmtől a 9…8…7… trilógiát. Őszintén bevallom, akkor még nem voltam az a bátor olvasó, aki ha műfajilag ismeretlen könyvet kapott a kezébe, akkor simán elolvasta, így sikerült a polcomon ülnie kb. három hónapig a sorozatnak. Sajnos sem a fülszövegben lévő démonok, sem a borítón lévő emós lány nem vonzott, de mivel egy idő után lelkiismeret furdalásom volt, hogy bele sem néztem, így egy délután megtörtént a dolog. Belekezdtem és azzal a lendülettel be is fejeztem. A teljes trilógiát, mert annyira jó volt.  A Leányrablás Budapesten ezek után csont nélkül került fel a várólistámra, és a már említett trilógiával ellentétben, itt már a borító és a szinopszis is első perctől megfogott….de Böszörményi Gyulának megint sikerült meglepnie. Mit meglepni? Sokkolni (!), mert ez valami hihetetlen briliáns volt…

2015. február 19.

Rainbow Rowell: Eleanor & Park

Hogy lehet valami egyszerre ennyire édes és mégis halálosan komoly?

Emlékszem, az első dolog, ami által felfigyeltem az írónőre és erre a könyvére, az a fülszöveg mellett lévő idézet volt - amiről utólag kiderült, nincs is benne a könyvben. Engem mindenesetre rögtön meggyőzött, így várólistára került a könyv, majd kis idő múlva jött a hír, hogy a filmes jogait is megvették a könyvnek. Így már semmi sem hiányzott a motivációmhoz, hogy elolvassam. Mégis, amikor a Fangirllel találkoztam először a könyvesboltban, a spontaneitás híveként először azt vettem készbe, és mivel annyira tetszett, ezért jó sokáig elterelődött a figyelmem Eleanor és Park történetéről… (Nem irónia, de ha valamit nagyon szeretek, igyekszem nem mohón megenni az egészet. Másrészt, szeretek változatosan olvasni.) 

…Egészen mostanáig.

A történetről: Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. 
Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta – őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből. 
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

2015. február 3.

Maria V. Snyder: Poison Study – Méregtan

Egy biztos. Ez a könyv mérgező és nem hevered ki egyhamar.

Nem sok olyan könyv van, amelynek az összetevői megfelelnek az ember lányának az elvárásainak, de Miss Snydernek itt és most sikerült. Nálam legalábbis biztosan. Az írónőnek ugyanis sikerült minden olyan elemet belecsempésznie ebbe a könyvbe, ami a gyengém, kezdve a karakterek személyiségétől, a cselekményen át még a legkisebb pormacskáig is a középkori helyszíneken. Plusz, ehhez hozzájárult az írónő különösen olvasmányos és igényes stílusa, et voilá! Kész is a tökéletes recept az év legjobb YA regényéhez…

A történetről: Koporsószerű sötétségbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok. Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget. Merénylet, mágia, megpróbáltatások…

2015. január 17.

Alexandra Bracken: Sötét elmék

Az Éhezők viadala óta sok disztópiás történetet elolvashattunk már, ezért egyre nehezebb eredeti történetekbe belebotlani a könyvpiacon. Pedig ott vannak, csak a rengeteg gyilkolászos; győzzük le a diktatórikus hatalmat sztori – ami még mindig izgalmas lehet, mégha klisés - mellett elvesznek az olyan különlegességek, mint a Sötét elmék.  

A történetről: Amikor Ruby a tízedik születésnapján felébredt, valami megváltozott. Olyan nyugtalanító dolog történt, hogy a szülei bezárják Rubyt a garázsba és a rendőrséget hívják. Olyasmi történt, aminek következményeként Thurmondba, a kormány brutális „rehabilitációs táborába" küldik. Túlélte a titokzatos betegséget, amelybe az amerikai gyerekek többsége belehalt, de mellékhatásként nála és másoknál is valami sokkal rosszabb tulajdonság fejlődött ki: félelmetes képesség, amelyet képtelenek uralni. A tizenhat éves Ruby most a veszélyesek egyike. Amikor az igazság kiderül, Ruby kis híján életét veszti Thurmondban. De sikerül elmenekülnie. Szökésben van és kétségbeesetten igyekszik eljutni a hozzá hasonló gyerekek egyetlen biztonságos menedékébe, az East River-hez. Csatlakozik a táborokból szökött gyerekek csoportjához. Bátor vezetőjük, Liam, nagyon odavan érte. Ám Ruby bármennyire is vonzódik hozzá, nem kockáztathatja, hogy közel kerüljön hozzá. Azok után, ami a szüleivel történt, semmiképpen. Amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik, legkevésbé a titokzatos vezető. Ám más erők is működésbe léptek; olyan emberek, akik semmitől sem riadnak vissza, hogy Rubyt felhasználják a kormány elleni küzdelmükhöz. Ruby borzasztó választás elé kerül, amely könnyen azt jelentheti, hogy fel kell adnia egyetlen esélyét, hogy élni érdemes élete lehessen.

2014. december 23.

Robin LaFevers: Sötét diadal

Ismae és Duval története az előző részben nagyon a szívemhez nőtt, így amikor megtudtam, hogy a folytatásban már nem találkozok velük, tele voltam kétségekkel arról, hogy mennyire fogom élvezni a Sötét diadalt. De ahogy lenni szokott, mindig akkor találkozunk a legjobb sztorikkal, amikor egyáltalán nem számítunk rájuk, így történt, hogy Sybella könyve ezerszer jobban tetszett, mint az előző. Na jó, az ezerszer talán túlzás...:) 

A történetről: Árulás, hűtlenség és veszély. Szerelem és kaland, történelem és varázslat, bosszú és megváltás keveredik a Gyilkos kegyelem folytatásában. A XV. századi Franciaországban Sybella az elkeseredéstől és a gyásztól félig eszét vesztve érkezik a Halál titkos kolostorába. A halál szolgálólányai készségesen menedéket adnak neki. A segítségnek azonban ára van… Sybellát, akinek természetes tehetsége van a halál és a csábítás művészetében, a kolostor legveszélyesebb fegyverei között tartják számon. Ám ezek az orgyilkos képességek nemigen vigasztalják, amikor újra vissza kell térnie abba az életbe, amely kis híján megőrjítette. És miközben Sybella maga a halál istene által kovácsolt fegyver, a cél érdekében az istenség kénytelen lehetetlennek tűnő küldetésre indítani a lányt. Amikor a halál szolgálólánya a várbörtönben váratlan szövetségest talál, vajon a bosszún kívül talál magának mást is, amiért érdemes élni? 

2014. november 29.

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Az írónő debütáló regényével, az Anna és a francia csókkal új kedvencet avattam anno (és még sokan mások is különböző véleményeket látva), ezért nem meglepő, hogy a folytatást is azonnal elszerettem volna olvasni. De ahogy lenni szokott, egy remek kezdet sok buktatót tartogathat még a későbbiekben, ezért felvértezve magam, beleolvasgattam egy kicsit Lola történetének kritikáiba is, így kiderült, hogy a folytatás közel sem aratott akkora sikert a St. Clair rajongók között. Így kevesebb elvárásokkal neki kezdve az olvasásnak, egyáltalán nem csalódtam. 

A történetről: Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt.