Jodi Picoult – Samantha van Leer: Sorok között

Vajon hány olvasó álmodozott már arról, hogy egyszer egy történet valóra válik? 

Vajon hány lány vár a szőke hercegre fehér lovon, mind a mai napig? 

Mi tagadás, nekem is fordultak  már meg hasonló gondolatok a fejemben, de vagyok annyira realista, hogy ne vegyem túl komolyan a könyvekben olvasott fiktív világot, így az interneten olvasható furcsaságok őrült rajongókról eddig elkerültek. Persze, azzal teljesen tisztában vagyok, hogy az idióta mugliposta az oka, hogy a Roxfortos levelem már egy évtizede késik. 

A történetről: Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre. Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…

Megmondom őszintén, a molyos berkekben jól ismert Jodi Picoulthoz még nem volt szerencsém (számomra  a könyvei túlságosan depresszívek), de amikor szembe jött velem a lányával közösen írt történet, a könyvmolyok számára nagyon is merész, de illő témával, tudtam, esélyt kell adnom neki.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy átlagos tizenöt éves lány. Legalábbis így kezdhetnénk, hiszen Delila, a történet főszereplője, mintha egy átlagos YA regényből lépett volna elő... azzal a különbséggel, hogy vele pont nem átlagos dolgok történnek. Mint például, ki hallott már arról, hogy a meseszereplők is tudnak érezni és válaszolni az olvasóknak?

Az anya-lánya író páros egy olyan témát szemelt ki első regényüknek, ami rengeteg moly szívéhez áll közel. Nem valósághű, de ötletes, bájosan és olvasmányosan kivitelezve. Nem éreztem hibátlannak, voltak következetlenségek, amikre felfigyeltem, de összességében csak élveztem ezt a szerethető történetet. 

A könyv illusztrációja

Delila és Olivér bimbózó kapcsolatáról szívmelengető volt olvasni, és tetszett az, hogy megpróbáltak a letehetetlenen felülkerekedni. Delila kissé klisés tinikarakterét a sok szerencsétlenkedéssel ellensúlyozta Olivér, a hercegé, akinek a szemszögét szintén megismerhettük. Utóbbi szerencsére nem volt szerelmetesen nyálas, ahogy mostanában tapasztaltam a pasik szemszögéből írt történeteknél. 

Bár néha azt éreztem, pár évvel ezelőtt még jobban élveztem volna ezt a regényt (gondolva a megoldásra), de mivel a cselekmény önmagában nagyon érdekes volt, az első laptól kezdve sikeresen beszippantott a történet. Összegezve, ez a könyv azon ritka példák egyike, amely egyszerűen jókedvre derít, ha kézbe veszed.

Amit nagyon szerettem benne: Az ötletet, és azt a hangulatot, amit közvetített. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Delila klisés karaktere és az a pár következetlenség. 

Kedvenc karakter: Olivér

Borító: 5/5 - Plusz  pont az illusztrációkért. *_*

Pontozás: 5/4

A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!