Rick Riordan: The Sword of Summer

Szerintem a legtöbb rajongó el tudja képzelni a reakciómat, amikor megtudtam, hogy a Percy Jackson írója újramesélés szempontjából melyik mitológiánál kötött ki újabban. Ironikus módon a Skandináv mitológiát a Marvel filmeknek köszönhetően szerettem meg, és bár közel sem tudtam még a sztoriról annyit, mint Olimposzi társánál, de szépen az idei várólistám elejére vándorolt a könyv. Kicsit sem elvárással. *szarkazmus*

A történetről:  Magnus Chase mindig problémás gyerek volt. Édesanyja titokzatos halála óta egyedül él Boston utcáin, amíg egy nap bele nem fut régen látott bácsikájába, akiről az anyja azt állította, hogy veszélyes.  Nagybátyja hihetetlen titkot oszt meg Magnussal. Magnus a fia egy skandináv istennek, és a régi viking történetek igazak. Asgard istenei háborúra készülődnek, ami trollokkal, óriásokkal és még rosszabb szörnyekkel jár a világra nézve. Ragnarök megelőzése érdekében Magnusnak egy fegyvert kell megkeresnie a Kilenc Világban, ami évezredek óta elveszettnek van nyilvánítva. Amikor egy tűzóriás döntésre készteti Magnust a saját épsége és száz másik ártatlan élet között, Magnus fatális döntést hoz. Néha egy új élet elkezdéséhez meg kell halni…

Continue reading →

Miért kell a Harry Pottert néha újraolvasni?

Szeptember kezdete előtt nem sokkal úgy döntöttem, hogy újra olvasom a teljes szeptológiát. Normál esetben ez nem lenne rendkívüli, hiszen minden idők legkedvencebb sorozatáról van szó és a legtöbb rajongó kezében minimum kétszer megfordult az összes rész. Tizenegy éves korom óta az enyémben is többször (emlékezetem szerint), de abban biztos vagyok, hogy az elmúlt évek alatt mégsem  vettem elő a könyveket, aminek egyszerű oka van. A Molyra regisztrálásom és a blogom elindítása. Amióta tag lettem a Molyon, igyekeztem színesíteni és növelni az olvasmánylistám, amibe nem igazán fért bele a már olvasott könyvek újraolvasása. A blog pedig, mivel időigényes hobbi, jócskán lefaragott az olvasásra szánt időmből (nem mintha egy percig is bánnám ;), így még jobban megválogatom azóta, hogy mit és mennyi könyvet veszek kézbe. 

Continue reading →

Ben Aaronovitch: London folyói

Mivel egy ideje anglomániában szenvedek, ezért gondoltam, ideje lenne egy olyan könyvet kézbe venni, ami nem Amerikában, hanem Londonban játszódik. Bár a vélemények vegyesek voltak, de urban fantasy lévén a London folyói biztatónak tűnt, így kézbe vettem. 

A történetről: A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

A legnagyobb probléma a könyvvel az, hogy a történet lassú Temze partot most lefolyású volt. Lassan kezdődött, mint egy csermely, majd nagy sodrású folyammá vált, de annyira, hogy egy idő után nehéz volt követni a cselekményt Aaronovitch világában. A végére viszont szerencsére összeállt a kép London folyói karaktereivel és a varázsvilág többi részével. 

– Akkor maga micsoda? 

– Varázsló. 

– Mint Harry Potter? 

Nightingale sóhajtott. 

– Nem úgy, mint Harry Potter.

– Miért nem? 

– Nem vagyok kitalált személy.

Sajnos a sztori vontatottsága és komplikáltsága miatt én magam is lassan haladtam a regénnyel, de ha van valami, amiért piros pontot kap az író, az a karakterek egyedisége. Peter Grant, a főhős közrendőr, a rendőrlét minden klisés jelzőjével. Mégis szerethető volt szellemes stílusa és találékony személysége miatt. Nightingale, mint egy tipikus Dumbledore - csak öltönyben- hozta a jó öreg mentor szigorúságát és minden esetben a probléma megoldását. Kivéve, amikor távol volt és Peter éppen halálos veszélyben volt. De ezen ne lepődjünk meg. 

A főszereplők mellett a mellékszereplők is különlegesek voltak folyó mivoltuk következtében. Igen, folyók, mint a Temze, csak emberekként reprezentálva. Bár időbe telt, míg világos volt a mibenlétük, mert nem helyi lakosként nem tudtam először hova tenni Beverlyt, Oxley-t, vagy Lea-t, ellentétben Temze Mamával. 

A cselekmény elsősorban a véres krimi szálnak köszöntően volt nagyon izgalmas. A vizuálisan is szépen megjelenített gyilkosságok utáni nyomozás mellett Peter varázslótanonccá válása is dominált a történetben, mely alatt fokozatosan megismerkedtünk a regény varázsvilágával. Sajnos a kidolgozás közel sem olyan tökéletes, mint Rowling Harry Potterében, hiszen a sok sötét folt mellett főhősünk egész könnyen fogadja el, hogy léteznek szellemek, vámpírok és egyéb természetfölötti lények. 


Az író stílusa hozta a jól ismert brit humort és szellemességet. Igaz, egy-egy poén néha már túl morbidnak hatott, de aki szereti az intelligens feketehumort (márpedig én szeretem), azok biztosan fogják élvezni. Popkulturális utalásokban sem volt hiány (mint például Punch és Judy tragikomédiája- aki olvasta a Holtodiglant, azok már találkoztak vele), amit az angolszász kultúra szerelmesei szintén imádhatnak. Nem beszélve London leírásairól, amikor az író London kevésbé ismert utcáira kalauzolt el, és amelyben bemutatta a világ legismertebb turistavárosának az árnyoldalát is. (Persze ez nem fog elrettenteni Londontól, ha egyszer végre eljutok. :D)

Bár a könyv végén kicsit túl hamar göngyölték fel a nyomozást, de összességében szórakoztató volt olvasni London folyóit. Annak ellenére, hogy nem volt minden tiszta a világfelépítéssel kapcsolatban, de mégis kész vagyok rá, hogy folytassam a világ felfedezését főhősünkkel, amint éppen kísértetet üldöz London sötét utcáin. 

Amit nagyon szerettem benne: A stílust és a Londoni atmoszférát. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A lassú kezdet és a világ túl komplikáltsága. 

Kedvenc karakter:  Peter, Nightingale

Borító: 5/4 - 

Pontozás: 5/3,5

Continue reading →

Alexandra Bracken: Sötét elmék

Az Éhezők viadala óta sok disztópiás történetet elolvashattunk már, ezért egyre nehezebb eredeti történetekbe belebotlani a könyvpiacon. Pedig ott vannak, csak a rengeteg gyilkolászos; győzzük le a diktatórikus hatalmat sztori – ami még mindig izgalmas lehet, mégha klisés - mellett elvesznek az olyan különlegességek, mint a Sötét elmék.  

A történetről: Amikor Ruby a tízedik születésnapján felébredt, valami megváltozott. Olyan nyugtalanító dolog történt, hogy a szülei bezárják Rubyt a garázsba és a rendőrséget hívják. Olyasmi történt, aminek következményeként Thurmondba, a kormány brutális „rehabilitációs táborába" küldik. Túlélte a titokzatos betegséget, amelybe az amerikai gyerekek többsége belehalt, de mellékhatásként nála és másoknál is valami sokkal rosszabb tulajdonság fejlődött ki: félelmetes képesség, amelyet képtelenek uralni. A tizenhat éves Ruby most a veszélyesek egyike. Amikor az igazság kiderül, Ruby kis híján életét veszti Thurmondban. De sikerül elmenekülnie. Szökésben van és kétségbeesetten igyekszik eljutni a hozzá hasonló gyerekek egyetlen biztonságos menedékébe, az East River-hez. Csatlakozik a táborokból szökött gyerekek csoportjához. Bátor vezetőjük, Liam, nagyon odavan érte. Ám Ruby bármennyire is vonzódik hozzá, nem kockáztathatja, hogy közel kerüljön hozzá. Azok után, ami a szüleivel történt, semmiképpen. Amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik, legkevésbé a titokzatos vezető. Ám más erők is működésbe léptek; olyan emberek, akik semmitől sem riadnak vissza, hogy Rubyt felhasználják a kormány elleni küzdelmükhöz. Ruby borzasztó választás elé kerül, amely könnyen azt jelentheti, hogy fel kell adnia egyetlen esélyét, hogy élni érdemes élete lehessen.

Continue reading →

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Az igazság az, hogy nem terveztem szeretni az Ónixot. Igen, tudom, hogy rengetegen imádják (moly: 94%  583 csillagozásból, goodreads: 4,40/5  55,332 csillagozásból!), de számomra az első rész egyáltalán nem hozta azt a szintet, mint amire számítottam volna egy ilyen magas értékelésű könyvtől. Nem, nem utáltam az Obszidiánt sem, de számomra a könyv elolvasása egy teljesen átlagos YA regény élményét hozta el és nem többet.  Az első benyomásom tehát az volt, hogy ez a könyvsorozat egy cseppet túlértékelt, amin az sem segített, hogy az Obszidiánban rengeteg Twilight párhuzamra bukkantam, ami enyhén szólva is idegesítő volt. Így az Ónixtól is valami hasonlót vártam… 

A történetről: Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban. De nem ez a legnagyobb problémánk. A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van. 

Continue reading →

Kelly Creagh: Nevermore – Soha már

Néha a csodaszép borítók mögött igazi rémálmok lapulnak. 

Vonzott ez a könyv, nem is kicsit. Kezdjük ott, hogy a könyv Poe történetein alapul. Dacára annak, hogy a horror nem a kedvenc műfajom, volt ebben a könyvben valami. Poehoz már volt szerencsém A Morgue utcai kettős gyilkosság olvasása által, így nem csoda, hogy ez is felkeltette az érdeklődésemet. Ráadásul a pom-pom lány és a gót fiú szerelmi története is ritka, így minden adott volt egy jó, izgalmas történethez. A rengeteg pozitív kritikát nem is említve. Lehet, hogy túl sokat vártam? 

A történetről: Isobel Lanley, a pom-pom lány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varen-nel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra.  Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a virág, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai?

Continue reading →

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - A teljes trilógia kritika

A Végzet Ereklyéi előzménysorozata egyenesen a viktoriánus Londonból…

Bár ott volt az a tény, hogy ez a sorozat tele lesz ezekkel a fura Pokoli szerkezetekkel - de valamiért mégis vonzott az elolvasása. Hiszen árnyvadászok vannak benne, az meg alapból nem lehet rossz. Az Angyalra*, a trilógia pedig be is bizonyította ezt. 

Continue reading →

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Rengeteg pozitív véleményt hallottam, mielőtt neki kezdtem volna a regénynek, de ami végképp eldöntötte az olvasást, az a beleolvasós részlet volt.

A történetről: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy rémes tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült. Aztán a srác megszólalt. Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam. Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Continue reading →

Adventi Blogturné a Szörnyszívűvel (Alex Flinn)

Készülődés Szentestére, ezt jelenti az adventi visszaszámlálás. Ám nem csak az ajándékvásárlással lehet egy kicsit ünnepi hangulatba kerülni, hanem a téli esték legjobb unaloműzésével is. Karácsonyi filmekkel és könyvekkel elképesztő mennyiségben. Ja, és természetesen a forró csoki sem maradhat el. Ennek köszönhetően pár bloggerel úgy döntöttünk, hogy elhozzuk azokat a könyveket, amelyeket az Adventi blogturné eseményének alkalmából a karácsonyfa alá ajánlanánk olvasóinknak. Az én választottam tehát, Alex Flinntől a Szörnyszívű. 

Continue reading →

Sarah J. Maas: Üvegtrón

Amikor a kiadó először jelentette meg a várható megjelenéseknél az Üvegtrónt, már akkor tudtam, hogy el akarom ezt majd olvasni. Az első dolog, ami megtetszett, természetesen a borító volt, a második pedig a téma. Orgyilkos hősnő? Még életemben nem olvastam hasonló könyvet, így egyértelmű volt, hogy kíváncsi vagyok rá, mit fog kihozni belőle az írónő. Azt nem is említve, hogy amikor a fülszövegből kiderült, az egész történet egy kitalált középkori világban játszódik, akkor már tudtam, hogy ez a könyv számomra sokkal több lesz, mint egy egyszer-olvasós regény. 

A történetről: Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt,tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták.
A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.

A történet cselekmény bár kissé lassan indult, de már a regény elején lehetett érezni, hogy a kezdet csak megalapozta a cselekmény további eseményeit. A történések a későbbiekben nagyon hamar izgalmassá váltak, a cselekmény szálak jól felépítetten haladtak tovább, miközben beletekinthettünk Erilea világába is többé-kevésbé.

A történet helyszíne ugyanis Erilea volt, ami egy kitalált „sötét”középkori fantasy világ, ahol a mágiát a király betiltotta több évvel ezelőtt. Nem mondom, hogy Erilea felépítése tökéletes volt, de úgy érzem, az írónő most nem is szándékozta felfedni minden titkát, tekintettel arra, hogy öt rész még hátra van a sorozatból.

Főhősnőnk, Celaena Sardothien egy tizennyolc éves orgyilkos, aki most szabadult Távolvég bányáiból a koronaherceg ajánlatának köszönhetően.  Celaena karaktere már a kezdetektől fogva szimpatikus volt, erős, független hősnő, aki mélyen belül mégis sebezhető. Bár kissé hiú volt, de javára legyen mondva, amennyire szerette a szép ruhákat, annyira a könyveket és a csokoládét is. Ráadásul az írónő a tökéletességét sem kímélte, mert azt vettem észre, hogy sok másik főhősnővel ellentétben a kisebb hibái is meg voltak rajzolva. Példának okáért hány olyan történet van, amiben a főszereplő rettentő megerőltető munkát végez és mégis virág illata van továbbra is? Itt ilyesmi egyáltalán nem volt, ráadásul tanúi lehettünk nagy ritkán, amint szegény Celaenának maga Chaol is beszólt. Utóbbiról később még lesz szó, zárójelben megjegyezném, hogy nem a főhős illatával van gondom, egyszerűen csak szeretem, ha a karakterek „tökéletessége” a realitás talaján áll.

A fő cselekménnyel párhuzamosan a szerelmi szál is bonyolódott, mert természetesen itt sem maradhat ki a szerelmi háromszög. Aminek az egyik csúcsa Celaenán kívül Dorian, a koronaherceg, és Chaol, a testőrök kapitánya. Ami nekem nagyon tetszett, hogy a romantikus részek is fokozatosan lettek felépítve, és bár úgy tűnik, hogy a történet végére Celaenának meg van a választottja, de egy váratlan fordulattal kiderül, hogy mégsem.

Celaena és Chaol

És akkor jöjjön a Dorian versus Chaol ügy. Dorian, a koronaherceg tipikus szépfiú, aki a szoknyapecérsége ellenére is vágyik az igaz szerelemre. Celaena az első perctől kezdve vonzódik hozzá, bár ezt sosem vallaná be magának. Dorian a leírása alapján nagyon is helyes, aranyos és törődő azokkal, akiket szeret, mégis meg van a saját független véleménye apjáról, magáról a királyról és az uralkodói módszereiről. Így tehát tökéletes párja lenne Celaenának, aki alacsony sorból való származásának ellenére is okos és orgyilkos létére emberbarát, mégis… ott van Chaol. A testőrök kapitányát Celaena első pillanattól kezdve ki nem állhatta, ráadásul többször fantáziált a meggyilkolásáról, viszont ahogy telik az idő a bajnokok versenyén, akarva akaratlanul egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mint barátok. Ez a szerelmi szál sokkal kevésbé volt egyértelmű, mint a Dorian féle, ám annál izgalmasabb volt. Többszöri viták tarkították kapcsolatukat, ráadásul Chaol nagyon is jól elrejtette az érzelmeit, így nem mondhatnánk, hogy történt bármi is köztük. A választás pontosan ezért szinte lehetetlen Celaena és az olvasók számára, de ha egy kicsit megfontolom a dolgot, akkor a szívem szerint mégis Chaolt választanám… (Persze, semmi esetre sincs köze ahhoz, hogy Chaol ezerszer elérhetetlenebb Doriannal szemben, de tényleg. Irónia. )

A három főkaraktereken kívül jobban megismerhetjük a többi mellékszereplőt is. Nox, Celaena bajnoktársa, akiről nem sok derül ki a regényben, de akinek mégis örülünk, hogy benne volt. (Nagyon remélem, hogy az írónő még meglep minket vele kapcsolatban.) Nehemia hercegnő is érdekes személyiség volt, csakúgy, mint Kaltain, Káin vagy maga a király. Bár az utóbbi kettőre a félelmetes jelző találóbb…

Bár a regényt úgy fejeztem be, hogy az élmény pozitív volt, ennek ellenére mégis volt néhány negatívum, ami szembeszökött. A legtöbb karakter elég színes egyéniség volt, de egy idő után kissé idegesítővé vált, amikor megismétlődött ugyanaz a leírás Kaltain fejfájásáról.

Másik hiba maga a szöveg volt. Néhányszor újra kellett olvassam a mondatot, mert nem értettem kire vonatkozik a leírás (ez valószínűleg a hiányzó „she vagy he”-nek köszönhető a magyarban). Más alkalommal pedig - nem tudom, hogy a fordítás vagy az eredeti szöveg a hibás, lévén, hogy az írónő első könyve, de gyanítom, az előbbivel több probléma lehetett- ugyanis, többször is belefutottam például Celaena elírt vezetéknevébe. Ez pedig irtó kellemetlen, mert akármennyire is leköti az olvasót a történet, a helyesírási hibák és elírások megzavarhatják a történet folyamát. Ennek ellenére úgy gondolom, hosszútávon a nyelvtani hibák nem számítanak végzetesnek, mert azon még bármikor lehet javítani.  

"Egy látomás azonban újra és újra felbukkant előtte. Egy csodálatos lány bámulta és csillagokat, a csillagok pedig visszanéztek a lányra. "

Összefoglalva, a történet alapötlete első rangú, annak ellenére, hogy Hamupipőke története volt a múzsa. A cselekmény ízig-vérig izgalmas volt, érdekes, de sohasem unalmas leírásokkal. Valamint elegendő misztikummal, mint például a rémjelek - amelyek az egész regény hangulatát még egy fokkal sötétebbé tették a gyilkosságokon kívül.

Az első benyomásom tehát az orgyilkosos könyvekkel kapcsolatban fantasztikus volt, így nyugodt szív helyett tűkön ülve várom a következő részt. 

Amit nagyon szerettem benne: A világot, a cselekményt, a történetet...mindent. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A nyelvtani hibák és a leírás ismétlések. 

Kedvenc karakter: Chaol Westfall, Celaena Sardothien

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5*

Continue reading →

Harry Potter története mégis folytatódik?

Avagy a James Potter sorozatról…

G. Norman Lippert: James Potter és az Ősök udvara

 

Először is. Mi ez a könyv.  
A Harry Potter sorozat folytatása, ami James Potter, az az Harry és Ginny fiának első évét meséli el a Roxfortban, pontosan egy évvel a 19 évvel később epilógus előtt. A könyv egy évet ölel fel, ugyanúgy, mint a Harry Potter, de mielőtt megkérdeznétek, a válaszom: nem. Rowling sajnos nem gondolta meg magát, nem írt folytatást a világ leghíresebb sorozatához… mert ez egy fanfiction. Egy fanfiction ami ugyanabban a világban játszódik, néhány régi ismerőssel (!), és ami mégsem Rowling tollából származik. Ennek ellenére ez egy komplett regény, ami az interneten terjed (a magyar fordítást szintén egy lelkes rajongónak köszönhetjük) viszont mégse illegális, mert Rowling miután elolvasta, áldását adta... hiszen elvileg annyira jó volt. 

Continue reading →

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Rengeteg könyv létezik. Van olyan könyv, ami kizárólag szórakoztatásra alkalmas, van olyan, amiből tanulni lehet és van olyan, ami segít kiszökni a világból, pár percre, órákra. Ebben a könyvben mindegyikből volt egy kicsi.

A történetről: A varázslat és a szemfényvesztés hátterében ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermekkoruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másik felett. Amikor Celia véletlenül rájön, hogy Marco az ellenfele, együtt lenyűgöző varázslatba kezdenek. Erejüket ettől kezdve csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben észrevétlenül egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a forróság. Sokáig nem is sejtik, hogy olyan játszmába kényszerítették őket, amelynek a végén csak egyikük maradhat életben. Mikor mestereik megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, közbelépnek. Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen megoldás marad számukra, de ahhoz minden tehetségükre szükség lesz…

Continue reading →

Philip Pullman: Északi fény

A film plakátja

A történettel való megismerkedésem úgy kezdődött, hogy pár évvel ezelőtt megnéztem Az arany iránytű című filmet. A film nem hagyott mély benyomást, de mégis volt benne valami, amitől azt mondhattam, hogy tényleg nem rossz film. Tetszett, főleg a történet miatt. Mint később kiderült, a film alapja egy könyvsorozat, Az Úr sötét anyagai, amit Philip Pullman írt. Az íróhoz korábban már volt szerencsém pár kisebb novellája és egy másik sorozata által (lábjegyzet: aki imádja a „gyerek horrort”, annak szívből javaslom, A tökéletes óramű, avagy mindenki működésre kész című kisregényét…), de ezek közül egyik sem győzött meg annyira, hogy ezt a sorozatát is rögvest kézbe vegyem. Most mégis így tettem, de egyáltalán nem bántam meg. Miért is?

Continue reading →

Julie Kagawa: Vastündérek sorozat (1-2)

Vaskirály

Az első benyomásom az volt ehhez a sorozathoz kapcsolódóan, hogy milyen szépek a borítók. Na persze, egy könyvről nem lehet megállapítani, hogy milyen, kizárólag a borítójáról, tehát utánanéztem a véleményeknek, amik többségben csupa jót írtak, így döntöttem és tavaly beszereztem az első részt. Az első dolog, ami szemet szúrt a könyvben, hogy a főszereplő Meghan Chase mennyire idegesítő karakter. Csökönyös, sokszor nem gondolkodott, és mint minden naiv, buta hősnő, hülyét csinál magából Scott, a PASI előtt, akibe be le van esve. Ezek után a legjobb barátja, Robbie is furcsán kezd viselkedni és Meghan élete egy csapásra megváltozik, amikor kiderül, hogy ellopták az öcsét, Ethant…a tündérek.

Continue reading →