Szerintem a legtöbb rajongó el tudja képzelni a reakciómat, amikor megtudtam, hogy a Percy Jackson írója újramesélés szempontjából melyik mitológiánál kötött ki újabban. Ironikus módon a Skandináv mitológiát a Marvel filmeknek köszönhetően szerettem meg, és bár közel sem tudtam még a sztoriról annyit, mint Olimposzi társánál, de szépen az idei várólistám elejére vándorolt a könyv. Kicsit sem elvárással. *szarkazmus*
A történetről: Magnus Chase mindig problémás gyerek volt. Édesanyja titokzatos halála óta egyedül él Boston utcáin, amíg egy nap bele nem fut régen látott bácsikájába, akiről az anyja azt állította, hogy veszélyes. Nagybátyja hihetetlen titkot oszt meg Magnussal. Magnus a fia egy skandináv istennek, és a régi viking történetek igazak. Asgard istenei háborúra készülődnek, ami trollokkal, óriásokkal és még rosszabb szörnyekkel jár a világra nézve. Ragnarök megelőzése érdekében Magnusnak egy fegyvert kell megkeresnie a Kilenc Világban, ami évezredek óta elveszettnek van nyilvánítva. Amikor egy tűzóriás döntésre készteti Magnust a saját épsége és száz másik ártatlan élet között, Magnus fatális döntést hoz. Néha egy új élet elkezdéséhez meg kell halni…
Amitől legjobban féltem, hogy ez a könyv a spin-off sorozatok hibájába esik. Vagyis az író maga esik abba a hibába, hogy ugyanazt a sablon sztorit használja fel, hasonló karakter jellemekkel, ami egy eredet történetnél egyáltalán nem nehéz. Utóbbi persze nem menti fel az írót. De szerencsére Riordan sikeresen elkerülte ezt, és egy olyan történetet tett le az asztalra (Percy Jackson-hatás nélkül), aminek a végén az olvasó azonnal követeli a folytatást. Már ha lenne egyelőre.
Magnus Percyhez hasonlóan
E/1-ben, rengeteg humorral és szellemes megjegyzéssel beszélte el a cselekményt.
Magnus „jég hátán is megél” karaktere, találékonysága és intelligenciája a túlélő
YA hősök közé sorolható, ami mellett mégis valósághű maradt a karaktere,
mindennapi emberi reakciókkal. De azt vettem észre, Rick Riordan karakterei
általában ilyenek. A mellékszereplők közül kiemelném Samet, aki egy badass
valkűr, és Loki lányaként sokszor meg kell küzdenie az emberek
bizalmatlanságával személyét tekintve. Szerencsére az író megkímélt minket Magnus és
Sam összeboronálásától, ami, ha a románc hiányát nézzük a cselekményben,
egyáltalán nem zavart. A regény közepén rövid ideig leülő cselekménytől eltekintve, a történet végig izgalmas volt. Riordan többi sorozatából már ismert irónia, fekete humor és a vicces pop kulturális utalások feszültségoldóként itt is jelen voltak. Viszont, ahogy az Olimposz hőseiben már észrevettük, az író minden könyv megírásával komolyabb és érettebb hangvételt üt meg, és sztori szempontjából ezt itt is sikerült.
Jó volt megismerni részletesebben a skandináv mitológia világát, amit egyesek csak a képregény adaptációkból ismertek eddig. Tetszett a Valhalla leírása, valamint az, hogy Riordan mert szembemenni a már népszerű Asgardi istenek képeivel. Thor rajongói valószínűleg enyhén kiadtak az isten primitív leírásán. Loki pedig hozta a formáját, kinek nem fordult meg a fejében, hogy lesz valami csavar a végén neki köszönhetően? Ez persze költői kérdés volt.
Összességében jó volt visszatérni ebbe a félistenek és szörnyekkel teli világba, még akkor is, ha új megközelítésben láthattunk mindent. Vagyis pont emiatt. Magnus és az eredeti sorozat közti szál persze nem kérdéses, de kíváncsi leszek, hogyan fog összekapcsolni ez az egyre növekvő mitológiával kevert világ és vajon hány korábbi hőssel fogunk még találkozni a folytatásban.
Amit nagyon szerettem benne: A mitologikus vonatkozást és a humort.
Ami kívánnivalót hagy maga után: A könyv közepén leülő cselekmény.
Kedvenc karakter: Magnus, Sam
Borító: 5/4
Pontozás: 5/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése