Bezzeg az én időmben, mint kötelező olvasmány (Fehér Klára)

Kötelező.  Már maga a szó is sokakat rettegéssel tölt el. Ha a kötelező mellé társul az a szó is, hogy olvasmány, akkor a 21. század már technológián felnőtt gyerekein allergiás reakciók lépnek életbe, izzadnak és hiperventillálni kezdenek. (Na, jó… ez csak vicc, de a lényeg ugyanaz.) Persze, ennek nem kellene így történnie, de sajnos így van. Hogy honnan tudom? Sajnos én magam is azt a tábort erősítem, aki nem mindig olvassa el a feladott kötelezőt, pedig szeretem a könyveket. (Ennek ellenére a legtöbbet azért elolvastam, mert „jó gyerek” vagyok, és nem tagadhatom, hogy volt olyan könyv is, amit annyira megszerettem, hogy kedvenc lett. Bár… ebből nem volt sok. ) 

Lehet, hogy a hiba sokszor nem is bennünk van - ezzel persze nem akarok felmenteni senkit- de, rengeteg dolog adódik ahhoz a felfogáshoz, hogy a kötelező rossz. Az egyik az, hogy ezeket a bizonyos ” kötelező-elolvasni-regényeket” rossz helyen, rossz időben adják fel. A másik meg a „birka szellem” problémája, ugyanis, aki elolvassa a kötelezőt, az egy stréber, sok mai fiatal szerint. Sajnos ez utóbbira egyelőre nincs megoldás, de az előbbire igenis van. 

A fentebb említett gondot megelőzni a legjobban szerintem úgy lehet, hogy olyan regényeket olvastatnak a fiatalokkal, amelyek nem Anna Karenina méretűek, gördülékenyebb szöveggel van megáldva, mint egy Odüsszeia, és a történet cselekménye sem egy negyven oldalas tájleírással kezdődik, mint a Goriot apóban. Nem azt mondom, hogy kezdjük rögtön egy Twilight sagával vagy egy Éhezők viadalával (pedig az utóbbi milyen jó lenne) a kötelező olvasmányok megreformálását - ami ennek az egész blogos körútnak a célja - de, apránként, kis lépesekben megéri változtatni az irodalmi tanterven. Hiszen a legfőbb célunk az, hogy mindenki megszeresse az olvasást, nemde?

Ennek fényében, az én választottam:

Fehér Klára: Bezzeg az én időmben

A történet elbeszélője Horváth Kati, tizenöt éves budapesti lány, aki a szokásos tini gondokkal küzd. Otthon a testvérei a rendetlensége miatt nem hagyják békén, az iskolai tanulmányait befolyásolja az ösztöndíja, ami miatt nagyon kell tepernie a tanulásban, hiszen a szülei elég szegények. Az iskolában az osztálytársnői folyamatosan versengenek, kinek van nagyvonalúbb barátja, és amikor Katira kerül a sor, hát… hazudik magának egyet. Egészen addig mesél, ábrándozik Laciról, amíg valóban meg nem jelenik az életében Laci, aki pontosan olyan, amilyennek elképzelte. Egymásba szeretnek és onnantól kezdve Katit már nem érdekli édesanyja- Bezzeg az én időmben - történetei a múltból. Őt a jelen érdekli meg a jövő, ahol Lacival és hat gyerekükkel élnek együtt… De vajon van jövője a kapcsolatuknak 1941-ben, a II. Világháború küszöbén?

Ezt a könyvet valamikor negyedik általánosban kaphattam és azóta már többször is elolvastam. Nem azért, mert minden egyes olvasás újdonságokat hozott, hiszen a regény mondanivalója világos és egyszerű. De mégis… ez a mondanivaló olyan kortalan, időtlen kincseket hordoz magával, amit rengeteg korosztály megérthet. Olyanokat, mint, a "szeretet mindennél fontosabb", "becsüljük meg a családunkat, a jelent, mert bármikor elragadhatja egy sorscsapás könyörtelenül, és nem tudhatjuk visszakapjuk-e még valaha…" 

Ha valakit elriasztana a történet, mert szomorúnak tűnik, akkor ezt meg kell cáfoljam. A fentebb említett mondanivaló ugyanis szinte csak a regény végén mutatkozik meg, amikor már valósággá válik a történelem, azaz amikor a háború elkezdődik. Egészen addig, Katinak, a főszereplőnek a csetlései, botlásai színesítik a történetet, főszereplőnk E/1 elbeszélésében. 

Kati, öniróniát nem hanyagolva mutatja be először a mindennapjait, sokszor humorral és egy nagy adag őszinteséggel fűszerezve. Mert hogyan is kezdődik a regény? 

„Hálóingben nem lehet iskolába menni. Nem. Akárhogy nézem, nem lehet. Esetleg levágnék az aljából egy fél métert, akkor nem lógna ki a szoknyából. Múltkor, amikor nem volt időm rendesen megfésülködni, a hajamból is lekanyarítottam a kimaradt csomót. Igaz, hogy másnap a fésülködésnél éppen ez a hajcsomó hiányzott… Nehéz az élet. ”

Na, ezek a kezdő mondatok. Nagyon is igaz rá tehát a fejezet alcíme. „Dicstelen bemutatkozás”. Mégis, ezek a mondatok teljes mértékben megadják az egész történet hangulatát és azt a jellemzőjét a regénynek, amitől a történet olyan lesz, amilyen. Szeretnivaló. 

Ahogy a szülőkkel való konfliktusok és egyéb engedetlenségek, valamint az ezt követő izgalmak és fordulatok megjelennek a cselekményben, az olvasó hirtelen elfelejti, hogy mikor is játszódik a regény. Nem érdekel már senkit, hogy Kati nem a legújabb Iphonért sír, hanem azért, hogy rendes gimnáziumba mehessen, és azt is elfelejtjük egy idő után, hogy a mozis randi fogalma- tehát nézzünk meg egy horror filmet, hogy összebújjunk félelmünkben- helyett azt kapjuk, hogy Katit épphogy csak elengedik a Hófehérke és a hét törpe előadásra, Walt Disney első egész estés rajzfilmjére. Kati jellemét a teljesen időtálló tini karaktere jellemzi, és csak akkor döbbenünk rá, hogy hoppá, ez mégis csak hetven évvel ezelőtt játszódik, amikor Laci a megígért bál helyett egy másik bejelentést tesz…

Az írónő maga, hihetetlen nagy könnyedséggel kapja el a „lázongó ifjúság” gondolatait, amivel, sokkal inkább magunknak érezhetjük a történetet. Az írás stílusa egyszerű, de humoros, szarkasztikus és őszinte, mint azt említettem már, és talán az egyetlen baj a regénnyel, hogy rövid. Viszont, ha az eredeti célomra szeretnék összpontosítani, akkor ki kell mondjam, ez a regény tökéletes lenne kötelező olvasmányként. Talán nem mindig a legkomolyabb témákat veti fel a regény-, amit most rögtön meg is cáfolok, mert igenis ott van a II. Világháború, az akkori politika (mint például a zsidótörvény) és a szegénység-, de ezek a mondanivalók – amelyek annyira fontosak egy kötelező olvasmányban - úgy vannak csomagolva, hogy egy mai fiatal is megértse. Nem kell a mai diákoknak kényszerítve érezniük magukat, hogy egy ilyen kemény dologról tanuljanak és olvassanak, amiről úgy hiszik, már nem érinti őket. Pedig igen. A történetet szórakozás céljából szintén jó olvasmány. Valamint, van még egy fontos dolog, amitől a regény beleillik a mai kötelező olvasmányok közé, és amitől ez a regény megkezdhetné a kötelezők megreformálását: ezt a regényt egy magyar írónő írta, ami magyar fiatalokról szól, és amiben a magyar ember múltja van.  Tehát a miénk. 

Kiknek ajánlom? Főleg hetedikes vagy nyolcadikos osztályosoknak. Bár a történet könnyen érthető, de kell egy bizonyos érettség, hogy igazán megértsük, mi zajlik le az utolsó oldalakon...