Rubinvörös film: A kritika

Szerintem még életemben nem vártam ennyit egy filmre. Több mint négy hónapot. Igazából ez nem is lenne elkeserítő, ha nem a huszonegyedik században lennénk, ahol egyes filmek már premier napján felkerülnek az internetre. És az egyetlen ok, ami miatt nem volt korábban szerencsém a filmhez - pedig március közepe óta tűkön ültem a filmet várva- az az, hogy német. Istenem, mekkora különbség! Nem közönséges amerikai, vagy fura humorú brit, hanem német. A másik ok talán meg az – amitől a filmforgalmazók nem kapkodtak a film kibocsátása után némely országokban, mint például itthon, vagy Amerikában – hogy egy tiniket megcélzó film, ami egy igenis nagy népszerűségnek örvendő könyvből készült, ergo nem lehet annyi rajongója, hiszen manapság ki olvas? (igen, irónia…)  Na, mindegy. A lényeg az, hogy „kicsit” meglepett, hogy ilyen későn jött ki a film – magyar feliratosan! online – persze mondhatjátok, miért nem néztem meg korábban németül, hiszen úgy már rég felkerült (vagy ukránul) – de mivel németül egyáltalán nem tudok (se ukránul), inkább vártam. (Talán még angolul is megnéztem volna, ha felkerül az a változat korábban. Nem került.) Most, hogy jól kidühöngtem magam (bocsi), jöhet a film.


Sokan a nagy sorozat rajongók közül, miután látták a filmet elképedve ültek a képernyő előtt a film megnézése után, hogy ez mégis miféle adaptáció volt? Persze ízlések és pofonok, de azok, akik egy röpke húsz perc után feladták a filmet, mondván milyen borzasztó lett, azokat nem értem meg. (Hiszen tényleg meglehet állapítani egy filmről pár perc után, hogy milyen lett? Kicsit kétlem.) 
Tudniillik, a film nagyban különbözött a könyvtől. Más lett. Máshogy kezdődött és máshogy végződött. Persze, akik nem olvasták a könyvet azok szerint nagyon jó film volt. De mi van azokkal, akik olvasták a könyvet? (És nyilvánvalóan szerették, mert mind a molyon vagy a goodreads-en kiváló eredményeket értek el a könyvek.)

Gideon

Egyesek szerint tehát, akik nagyon ragaszkodnak az eredeti történethez, a film egy csalódás volt. Mint említettem, a filmbe rengeteg új jelenet került be, ráadásul már a Zafírkékből is ismerős volt pár rész, tehát mondhatjuk, kicsit egybe mosták a könyvcselekményt. Viszont hangsúlyozom, a fő cselekmény szál a filmben is ugyanaz volt, tehát nagyobb változtatások szerintem nem voltak. Azok tehát, akik túl tudtak lépni a szó szerinti könyvadaptáción, azok egy hihetetlen film élménnyel lettek gazdagabbak. Hiszen ha jobban bele gondolunk, a sorozat első részében, a Rubinvörösben nincs különösebb nagy kaliberű cselekmény, mondhatni az első része a sorozatnak egy bevezetés az izgalmakba, amik a Zafírkékben fognak majd kibontakozni. (Ennek ellenére nem vitatom, hogy már az első könyv is mennyire jó volt. ) Visszakanyarodva a filmhez, szerintem a forgatókönyvírók nagyon jól tették, hogy néhány új jelenetet is beleírtak, mivel egy rossz könyvadaptációnál csak egy unalmas könyvadaptáció rosszabb. És senki sem akarja ezt ugye?

Az apróbb változtatások, mint például Gwennek nincs két tesója, csak egy, Gwen és Gideon elmennek egy indiai étterembe enni, vagy a finálé, amikor a párosunk felmegy a csillagvizsgálóba, hogy a jóslat után kutasson, elkapják őket, Gwen kiesik az ablakon majd majdnem halálra fagy a hidegben, ezek mind meglepetést tartottak számunkra, akik olvasták a könyvet – és bevallom – ettől még izgalmasabb lett a film.

 Madame Rossini és Gwendolyn

Általában a legnagyobb félelmünk a könyvadaptációknál, hogy milyen színészt találnak a szerepre. Az meg egyenesen rémálom, ha a fő karaktert egy olyan színész alakítja, aki teljesen máshogy néz ki, mint akit elképzeltünk magunknak olvasás alatt. De itt? Uramisten, végre eltalálták a főszereplő párost egy könyvből készült filmben! Gwen ugyanolyan esetlen, néha kicsit bénácska, de általában merész és humoros volt, mint a könyvben, Gideon pedig… ugyanolyan arrogáns, nagyképű bunkó, na és persze helyes volt, mint ahogy elképzeltem. (amúgy érdekes, általában nem jönnek be a hosszabb hajú pasik…) Persze nem kéne meglepődnünk ezen a jó szereposztáson, mert a németek általában jó filmeket gyártanak, bár eddig nem sokat láttam. 

Szóval Gwent és Gideont nagyon eltalálták, ahogy Lucyt és Pault, Gwendolyn anyukáját és Charlottettot vagy St. Germain grófot. A színészi játékot inkább nem értékelném, mert bár megmondom őszintén nekem semmi bajom nem vele, de mivel én csak egy laikus vagyok, ezt inkább hanyagolnám és meghagynám a profiknak. Akikkel viszont nem értettem egyet: Leslie és Maddy néni. Leslie világosan ki van mondva a könyvben, hogy egy vörös hajú és szeplős lány. A filmben persze el tudta hitetni, hogy ő Gwen barátnője, de azért… (igazából van egy sanda gyanúm, hogy már csak azért sem egy ilyen lányt választottak, mert vörös hajúból volt elég a filmben). Maddy néni pedig… én egy ilyen aranyos, mosolygós kövérkés nénit (mint Bimba professzort mondjuk) képzeltem el olvasás alatt, aki szeret pletykálni, nem egy ilyen szikár, hátborzongató szemű nénikét. Valószínűleg a rendezők a néni különleges képességére, a látomásaira fókuszáltak ezzel a creepy feelingű Maddy nénivel.

Sokan a film befejezését kifogásolták ezzel a Twilighthoz hasonló báli befejezéssel (főleg, hogy a könyv teljesen máshogy végződik). Mi tagadás, az ilyen báltermi-csókolózós jelenetek tényleg a „sötét múltra” emlékeztetnek, azaz a twilight-fan korszakomra és arra, hogy az akkori könyvek és filmek mind ezt a Sagát akarták leutánozni, amit én utáltam és még most is utálok (hol vannak az eredeti gondolatok?).  Viszont a rendezőknek, ha nem is egy ilyen bállal, de valami hasonló nagy kaliberű dologgal kellett befejezniük a filmet, ha nem akarták meghagyni a befejezetlenség érzést, ami a könyveknél igenis jól működik, mert az olvasó a következő könyv megjelenéséig kaparja a falat, annyira várja, de a filmeknél ez nem megy. Képzeljük el ugyanis, hogy milyen lett volna, ha az a templomos jelenet, ami a Rubinvörös végén van, a filmre is így van átírva. Kicsit nehezen megy, nem igaz?

Mindenesetre, bár a filmnek voltak kisebb hibái, de nekem így is nagyon tetszett, mert izgalmas, fordulatos és humoros volt, majdnem, mint a könyv. Szóval méltó egy „Jól sikerült könyvadaptáció” címre. Talán az egyetlen dolog, amit kifogásolnék, hogy bár a film Londonban játszódott, a nevek angolok voltak, és még az sms-ezések is angolul folytak, a film németül ment. Szerencsére ezen túl tettem magam egy idő után, jobban mondva tovább gondoltam, hogy ez olyan mintha egy filmet magyar szinkronnal néznék… de azért ha kijön angolul a film, majd azt is megnézem. Úgy legalább többet fogok érteni egy Danke-nél. 

Pontozás: 10/8