Matthew Quick: Napos oldal

A film és a könyv története az egyik legkülönlegesebb, amit valaha láttam és olvastam.  Már akkor mély benyomást tett rám a film, amikor először láttam (és ami után rögtön eldöntöttem, hogy a könyvet is muszáj elolvasnom). Hiszen csak két ember kapcsolatáról szól a történet, ami helyenként humorral, drámával is fűszerezve van… na de tényleg csak ennyiről van szó?   És most nem arra gondolok, hogy mindkét szereplő egy kicsit „őrült” volt, hiszen ha jobban belegondolunk, valamikor ők se voltak ilyenek. Valamikor régen Pat és Tiffany két, normális gondolkodású emberként élték hétköznapjaikat, egészen addig, amíg egy váratlan esemény meg nem törte őket. És ez lesz az a dolog, ami a legnagyobb pozitív élményt nyújtotta. Látni két embert felállni a padlóról és tovább lépni a veszteségeken, ami alatt az egyetlen, amit tehetsz, hogy kizárólag a napos oldalra koncentrálsz, hiszen azt mindenki megérdemli, nem?

A történetről: Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti… 

Érdekes volt Pat szemszögéből olvasni, főleg úgy, hogy korábban még soha nem olvastam olyan könyvet, ahol a főszereplő egy kicsit „őrült” volt. Ezek után persze felvetődött bennem a kérdés. Az az ember, aki tudja magáról, hogy őrült, az tényleg őrült?

Összességében tehát a regény egy élmény volt. Tetszett az, hogy az író megemlített sok másik könyvet (bár jól elspoilerezte mindegyiket…), és jó volt látni, hogy vannak még olyan emberek, mint például Pat, akik szerint, ha a való életben nem is sikerül, de legalább egy könyv végén a szereplők megérdemelnék azt a bizonyos hepiendet. Na, meg az a meglátás, hogy egyes könyveket rosszkor adnak fel kötelezőként. Hogy ez mennyire igaz…

Abszolút kedvenc részem....így kiakadni egy könyv végén? Szegény Hemingway. :)

Azonban. Sajnos akármennyire is tetszett a könyv, meg szép a történet, ha összehasonlítjuk a regényt a filmmel, akkor az utóbbi kerül ki győztesként nálam. Hiába értek egyet sokszor azzal a kijelentéssel, hogy a film jó, de a könyv még jobb, ha a könyvből hiányzik valami. Pontosabban, amíg a filmben a főcselekmény szál Pat és Tiffany kapcsolatát mutatja be, addig a könyvben ez a szál inkább csak másodlagos szerepet kap. Pat mindennapi élete van központban, amihez az amerikai foci is hozzátartozik, és aminél- én úgy érzem- túlságosan nagy hangsúlyt fektetett a szerző. Rendben, bevallom. Utálom a focit, ráadásul olvasva se szerettem meg, pedig olvasni, na, azt szeretek. De kanyarodjunk is vissza a szereplőkhöz.  

Pattet nagyon értékeltem, mint karaktert. Tetszett az a mód, ahogy látta a világot, a reményei, amik akkor sem szűntek meg, amikor már senki más sem reménykedett, valamint az, hogy az egész történet alatt próbált megváltozni, mialatt a múltban tett hibáit is próbálta jobbá tenni. Igazából a könyv nem írta le részletesen, Pat milyen volt a borús hely előtt, csak nagyjából utal rá, hogy eléggé a munkájának élt és Nikkivel nem törődött sokat, annak ellenére, hogy szerette. Szerintem ez nem az ő hibája volt. Persze, nem felmenti szeretném, de ha megnézzük Pat apja jellemét, akkor nem csoda, hogy a rossz mintát látva ő sem próbált több dolgot kihozni magából, egészen addig, amíg el nem vesztette, akit szeretett, Nikkit. Pat édesanyja, apjával ellentétben viszont szerethető szereplő volt. Látszott, hogy tényleg törődött Pattel és mindent megtett, hogy a családi fészekben béke legyen. Tiffany érdekes jellem volt, ráadásul hozzá kapcsolódik a legszebb rész a könyvben. A levele, a könyv végén.  Szerintem gyönyörű volt.

„Lehet, hogy sosem leszel képes megbocsátani, de azért szeretném, ha tudnád, hogy a legjobb szándék vezérelt – és még mindig szeretlek a magam elk*rt módján.
Hiányzol, Pat! Nagyon hiányzol! Lehetünk legalább barátok?”

Oké. Egy kicsit durva benne a káromkodás, de az egész könyv ilyen. Tiffany rengetegszer nyersen beszélt, ennek ellenére mégis, mind a levele, mind a teljes karaktere, szerethető. Ha meg egy kicsit még távolabbról szemléljük a könyv cselekményét és hangulatát, rájövünk, hogy a regény ugyanezt tükrözte, mint az a pár soros levél. Mert a történet mondanivalója nagyon is őszinte, megható és érzelmekkel teli. Különleges.

Amit nagyon szerettem benne: A hangulatát, "őrült gyógyít őrültet" cselekményszálat és Pat világszemléletét. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A focis részek túl sokak voltak. Nem, nem fogom megszeretni ezt a sportot akkor sem, ha szimplán olvasok róla...

Kedvenc karakter: Pat, Tiffany, Cliff (őrült ez a pszichológus :)), Pat édesanyja

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4,5