Szent Johanna Gimi: Kezdettől örökké

Végre sikerült rávennem magamat, hogy nekikezdjek a Szent Johanna Gimi értékelésének. Nem az egyszerű, olvasás utáni gondolataimat szeretném leírni, amiknek a többsége csöpög a nyáltól, hanem egy teljes átfogó képet rajzolni a történetről, azt, hogy milyen benyomást tett rám, milyen hibái voltak és mégis miért vált ennyire az egyik kedvenc sorozatommá. Ja, és mire utaltam, hogy számomra nem ajánlatos olvasás után közvetlen kritikát írni?

Többféle „Szjger” típus van. Vannak azok, akik a regény befejezése után is abszolút megszállottak a történet miatt, naponta újraolvassák, gyűjtik az ereklyéket és a többi. Vannak azok, akik ugyanúgy, ahogy az első csoport, a naptárban kiikszelve a napokat várja, hogy megjelenjen a következő rész, elolvassa, kevesebb, mint két nap alatt és egyszerre elégedett és elégedetlen, amiért kiolvasta ilyen gyorsan. De pár nap után rádöbben, hogy semmi sem tökéletes. Még ez a sorozat sem, és apránként kirajzolódnak előtte a hibái, az a nagy „fangirl” rajongás elhalványodik… habár a történetet még ugyanannyira szereti, és szép emlékekkel gondol rá. Ebbe a csoportba tartozok én. És van még egy harmadik csoport, aki igazából nem is „Szjger”, mert valamiért nem fogta meg a történet és nem lesz kedvence sem. Van ilyen, hiszen nem vagyunk egyformák.

Ennek ellenére szerintem nem túlzok azzal, hogy a sorozatot senkinek sem kell, bemutassam. Magyarországon nem volt még egy ilyen könyv, ami ennyire megmozgatta volna a tiniket, olvasásra invitálva, és ha nagyon akarom, akkor azt mondhatnánk, ez a magyar Harry Potter. Persze nem műfajilag akarom hozzáhasonlítani, hanem mint egy könyv, ami miatt megnőtt az olvasottsági arány a fiatalok körében hazánkban-, hiszen hány embertől hallhattuk, hogy a SzJG miatt szerette meg az olvasást- vagy, hogy kizárólag a sorozat miatt a legtöbb dedikálás már kész tömegnyomorba csapott át. Azt persze el sem tudtuk képzelni eddig, hogy mik mehettek végbe egy Harry Potter dedikáláson… egészen idáig.

Én a sorozatot még akkor ismertem meg, amikor az első könyv megjelent a 2010-es könyvfesztiválon. Ezzel persze nem kérkedni akarok, hiszen eredetileg meg sem akartam venni. Korábban már láttam reklámozva, „Egy sorozat a való életről”, de őszintén? Nem érdekelt. Akkor éppen a Meg Cabotos korszakomat éltem, ezért a Cicerónál szerettem volna vásárolni, amikor a SzJG-t ajánlották, ráadásul dedikálhattam is és ez végül meggyőzött. Naná, hiszen egy dedikált példány magától az írótól…! Akkor azonban még nem tudtam, hogy mit fogok ezzel elindítani…

Mintha a Lappföldi Mikulás érkezett volna.  Pedig "csak egy Szjg dedikálás".

Ezt a nyolc kötetből álló sorozatot, ha nagyon akarjuk, három csoportba tudnám osztani a történet és a főszereplő karaktere, Reni szerint. Az első két könyv, a Kezdet és az Együtt még eléggé „lightos”. Reni ebben a két kötetben szeret bele véglegesen Cortezbe, de komolyabb szerelmi bánat akkor még nem éri, hiszen az egész plátói. Itt inkább arra koncentrál, hogy mindenkivel összeismerkedjen, legyenek barátai, Kingával még ellenségek… A harmadiktól az ötödikig a történet egyre „darkosabb”, Reni megismeri a féltékenységet, ami miatt nincs egy nap szinte, hogy ne sírna. Corteztől bár kap jeleket, nem veszi észre, Kingával egyre jobban jóban lesznek, aminek köszönhetően Reni egy kicsit változik, de jó irányban. Az ötödik kötet végén mind tudjuk, hogy mi történt és ezek után Reni élete legboldogabb korszakát éli meg, hiszen Cortez szereti, az osztállyal minden rendben - talán csak Arnold kavar be néha - és az egyetlen dolog, ami veszélyes lehet erre a „rózsaszín világra”, az a közeledő érettségi és az a szomorú tény, hogy hamarosan elballagnak. A hatodik, hetedik és a nyolcadik kötet legalábbis erről szólt. 

Egy olyan sorozatnál, amit az ember lánya ennyire szeret, nem a legjobb a hibákat keresni. Nem mintha a könyvet kevésbé szerezném ezután, hiszen egyetlen egy könyvsorozat sem lehet tökéletes, attól kezdve, hogy egy ember írta, mert maguk az emberek sem tökéletesek, de az "Egy sorozat, amely itt és most játszódik" címke sajnos nem a realitás talaján áll, hiába ezt hirdeti, hogy a történet a valóság is lehetne.

Kérdések és benyomások, amiket máig nem értek:

• Hogy lehet négy évet végig bukdácsolni, úgy, hogy folyton Reniről másolnak, még a dolgozatoknál is, amit érdekes módon a tanárok soha nem vesznek észre, pedig csak egy tizenkét fős osztályról van szó, érettségin meg mindenki csont nélkül átmegy?

Reni, mint a főszereplő és a történet elbeszélője, full átlag. Legalábbis ezt mondja magáról. Az első kötetekben engem igazából még nem idegesített a személye, de ahogy haladunk előre, Reni egyik rosszabb lépését a másik után teszi.

• A történet elején Reni folyton panaszkodik, hogy mennyire „lúzer”. Nem ismeri a legújabb sorozatokat, dalokat, egyszerű ruhákat hord, amik szerinte nem is divatosak és ezek a dolgok mind zavarják. Mégse tesz érte semmit… (pedig van tévéje, mivel a Szent Johannába jár, ezért valószínűleg a szülei nem szegények, megannyi lehetőség, csak neki mégis jobb panaszkodni cselekvés helyett)
• Reni rajztudása. Megértem, hogy nem tud jól rajzolni, ez oké. De amikor arról van szó, hogy „szeptembert” kell rajzolnia, egy virágos kertet vagy kikevernie pár színt, az a kreativitás hiánya. Pedig egy olvasott emberről van szó, könyörgök…
• Cortez jelei Reni irányába. Amikor egy fiútól kap egy „homlok puszit”, a szemébe nézve énekel, később nyakláncot kap, ezek mind a haverság jelei, mi? Plusz, hogy szerintem bunkóság volt nem megköszönni, azt a bizonyos láncot… (akár Kinga javasolta, akár nem)
• Reni szerint az összes olvasott könyve kedvenc, kivéve a Twilightot. Aha…
• Négy év alatt sikerült elolvasnia, kevesebb, mint száz könyvet. A könyvmolyság nála tényleg csak ennyi, vagy csak nagyon lassan olvas…?
• Reni ősei. Lehetséges, hogy 18 év után Reni anyja nem tud még főzni? Vagy, hogy nem lehet észrevenni, amikor Reni és az apja pótvacsoráznak?

Ha van hibája a regénynek, akkor az a túlkarakterizálás. Az egész osztály olyan emberekből áll, amik a valóságban nincsenek.

• Cortez tökélessége - ami csak a mesékben van, vagy amit csak Reni lát így? - és amit mégsem használ ki, mert stewardnak megy. Hiszen annyi más hely van, ahol használhatná még a nyelvtudását, nemde? Másrészt meg, hogy lehet egy gimnáziumban ilyen egyöntetű vélemény Cortezről, hogy ő az abszolút TOP PASI a gimiben? Ráadásul Cortez azon kívül  hogy jól néz ki, semmivel sem több, mint például Ricsi, Zsolt, vagy mondjuk Gábor. Mitől van neki olyan nagy presztízse? Amikor megszólal, mindenki elhallgat, mindenki hallgat a véleményére és tisztelet övezi körül. Mit tett ő ezért? Semmit. Sőt, ritkábban szólal meg, mint a négyes többi tagja, sokszor bunkó, lenéz másokat, és nem utolsósorban hihetetlenül nemtörődöm. Tökéletesség? Na, persze.
• Arnold karaktere hihetetlen nagy változáson ment keresztül az első és a utolsó kötet között. Az első kötetből megismert kedves, és értelmes barátból (bár a 200-as IQ kissé túlzás) egy önző, féltékeny és örökké cinikus alakká vált a nyolcadik kötetre. Nem, nem vagyok "Arnold fan", de ez is egy dolog, ami szemet szúrt. 
• Létezik, hogy Virág könyvről könyvre egyre sötétebb és gyerekesebb? Gondolva például a szánkódokira meg a "prosztatás-ügyre". Ráadásul, ha az emlékeim nem csalnak, Virág emósként még egyáltalán nem volt ilyen buta. Sőt, egészen szerethető volt, amíg a szókincsébe bele nem került a sok: úúú, íjjj, izé..., ühüm, vííí. 
• Kinga, mint a „maximalista-pszichopata” karakter, de akinél szerencsére mégis látunk fejlődést…( Nem hiába a kedvenc karakterem Ricsin kívül.)
• Gábor láthatatlansága. Egy 12 fős osztályban lehetetlen nem észrevenni, ha valaki hiányzik. Nekik mégis sikerült…

Látva ezt a hiba felsorolást, valószínűleg azt gondolhatjátok, hogy annyira már nem is vagyok oda érte. Vagy, „Cortez tökéletlenségének” a leleplezése miatt igazából nem is szerettem volna, hogy Renivel végre összejöjjenek, pedig így volt. Hiszen mindennek ellenére ez a sorozat számomra rengeteg mindent adott. 

A legjobb rész

Kezdve attól, hogy részt vehettem a dedikálásokon vagy a találkozókon az első köteteknél ahonnan többször is SzJG-s relikviákkal térhettem haza, amiket ott nyertem.  Régebben volt egy bizonyos előítéletem a magyar könyvekkel szemben. Ezzel a dologgal lehet, hogy nem vagyok egyedül, hiszen manapság mindenhol azt hirdetik, ami „amerikai”, az csak jó lehet, míg a magyar könyvek hátrányba kerülnek, főleg a sok kötelezőnek köszönhetően. De ennek a sorozatnak a hatására, már egyáltalán nem így nézek a hazai könyvekre és írókra. Sőt, örömmel tapasztaltam, hogy egyre több magyar könyv jelenik meg, ami szintén a mi korosztályunkat célozza meg, és amiről büszkén jelenthetjük ki, hogy egy magyar írta. Szerintem ezt nem is tudnám elégszer megköszönni. Ahogy azt sem, hogy micsoda élmény volt, amikor először olvastam a Kezdetet.

Ugyanis ez volt az első olyan könyv, amin hangosan nevettem. Rengeteg élő poénnal találkozhattam, nagy meglepetésemre az írás stílusa részről részre jobb lett és elhihettem, hogy ezt a naplót tényleg a tizenéves Reni írta. Másrészt, amiért minden elismerésem Laurának, hogy ő volt az első olyan író, aki képes volt az egyszerű, unalmas budapesti hétköznapokat leírnia úgy, hogy az tényleg izgalmas legyen. Hiszen nem kellettek hozzá se sárkányok, se vámpírok se repülő autók. Csak egy II. kerületi gimnázium osztálya. És ez nagyon nagy dolog.

A végleges lezárás, ami még várat magára...

Amit nagyon szerettem benne: A humort, az érzelmeket, a gimi-feelinget.

Ami kívánnivalót hagy maga után: A túl karakterizálás, Reni személyisége.

Kedvenc karakter: Ricsi, Kinga, Cortez vs. Arnold közül a választottam: Cortez

Borító: 5/5 - nem is tudnék kedvencet választani. 

Pontozás: 5/4,5* - ha az egész sorozatot nézem, viszont külön-külön az Egyedül, Barátok, Remény, Útvesztő 5 pontot kap, a Kezdet, Együtt, Ketten és Örökké 4,5 pontot kap. :)