Sorozatok, melyek több figyelmet érdemelnek

Van pár olyan tévésorozat, amiről itthon nem igazán hallunk. Legjobb esetben azért, mert Amerikában teljes bukta a kritikusok szerint,  és így el sem jut a híre tengerentúlra, míg legrosszabb esetben azért, mert a hazai közönség egyszerűen nem vevő rá és a hazai csatornák meg sem próbálják venni (vagy ha igen, akkor is olyan későn játsszák, hogy semmi nézettsége sem lesz). Szerencsére én már egy ideje nem hazai berkekben keresem a sorozatnézés adta lehetőségeket (khm...online filmek netflix hiányában), aminek köszönhetően annyi jó sorozatot tudtam felfedezni, hogy sajnálni tudnám, ha nem így lenne. Ezek közül most összeszedem a kedvenceimet, amelyeket csak ajánlani tudok a műfaj kedvelőinek, ha eddig nem hallottak róla.

Orphan Black

Legújabb kedvencem, amit  idén nyáron fedeztem fel, és daráltam le, kevesebb, mint másfél hét alatt. Ami elsősorban felkeltette a figyelmem, az a klónokról szóló történet, meg az, hogy rengeteg dicséret érte a színészi játékot, amit egyre jobban értékelek a történettől független. Mit ne mondjak, Tatiana Maslany, a több klón szerepében tündöklő színésznő tényleg zseniális. És látva most már mind a három évadot, azt kell mondjam, még egyre jobb is lesz az alakítása. Az emberek többsége persze mind azt gondolhatja – ahogy én is – hogy könnyű eladni különböző karaktereket különböző outfitben, de ennél sokkal többről van szó. Most már ott tartok mások véleményéhez hasonlóan, hogy olyan érzésem van, mintha sok más színésznő alakítaná az ugyanolyan arccal rendelkező karaktereket, mint Sarah, Helena, Cosima vagy Alison. Az alakítások mellett legjobban a mindig pörgő, izgalmas részek fogtak meg legjobban, más sorozatokkal ellentétben ugyanis itt soha nem ül le a cselekmény. Ami később mégis problémává vált, hogy hiába volt a sztori mindig érdekes, egy idő után kissé átláthatatlanná vált a cselekmény az egyre komplikáltabb miértekkel és indokokkal. Legalábbis ezt kifogásolta rengeteg rajongó, míg én élveztem a különböző karakterdrámákat, mint Alison kertvárosi anyuci dílerré válását, Helena pozitív irányú jellemfejlődését vagy Sarah és Felix párosának szellemes dialógusait. 

TURN – Washington’s Spies

Még tavaly nyáron történt, hogy elegem lett minden sorozatból, amit aktuálisan néztem. Megelégeltem azt, hogy a Vámpírnaplók csak a véremet szívta (nem szó szerint), ahogy a Revolutionnel is csak az energiámat pocsékoltam és rájöttem, valami újra van szükségem a sorozatok terén. Ami se nem fantasy, se nem tini, hanem valami új, amit korábban nem igazán néztem. Így fedeztem fel a Turnt, ami pont egy olyan korszakot mesél el a történelemből, amit egyáltalán nem ismerek, hiszen a gimiben nem szoktak amerikai történelmet tanítani, a Függetlenségi háborúval egyetemben.  Bár hiányos történelem tudásomnak köszönhetően nem minden történést értettem, de a 2. évadra összeállt a kép a Torykkal és Patriótákkal, valamint Washington kémhálózatával. A sorozat történet szempontjából nagyon érdekes, bár a pörgős sztorik kedvelőinek lehet, hogy túl lassú lenne a  rengeteg dialógus és politizálás miatt. Ami miatt számomra mégis nagy kedvenccé vált a sorozat, az a szürke karakterek garmadája és a két szem női szereplő girlpowerje. Természetesen a főszereplőt játszó Jamie Bellen kívül mindenkit rendkívül érdekesnek találok, mert az tény és való, hogy nincs olyan, hogy jó oldal vagy rossz oldal – ha csak nem a főszereplőt tekintjük jónak, de ő meg unalmas. A főbb karakterek többsége ugyanis mind árnyaltak és több dimenziósak, van köztük fanok kedvence, mint Major John André, alig pár epizódon hatalmas fejlődésen végig ment Major Hewlett, vagy még a cselekmény leggonoszabb karakterének titulált őrült Simcoe is, akiben nagy ritkán mégis megcsillan a jóság apró szikrája. A szerethető karakterek mellett pedig sajnos, nem sajnos, de a történelemhűség is erőssége a sorozatnak, ami egy szempontból jó, más szempontból rossz, ha a kedvenceink korai halálát nézzük a történelemkönyvben. 

Fargo

Ez a sorozat vagy zseniálisan beteg vagy betegesen zseniális. De hogy melyik, azt nem tudom eldönteni. Valójában már korábban szerettem volna bejegyzést írni erről a sorozatról egy Különc kisvárosi krimisorozatok poszton belül a True Detective-vel összehasonlítva – amit sokan mások szintén megtettek – de úgy esett, hogy az utóbbi sorozat a sok égig magasztaló kritika és istenítés ellenére nekem egyáltalán nem lett szívem csücske, mert képtelen voltam befejezni, annyira untam és utáltam a karaktereket. Sorry. Így tehát, ennek a két sorozatnak az összehasonlításában egyértelműen a Fargora megy a voksom. Pedig a fekete humor nem az esetem és mégis, imádtam ezt a minisorozatot, minden furcsaságával egyetemben. Rengeteg wtf-pillanat, egyedi és beteg karakter, valamint elképesztően jó operatőri munka tarkított minden egyes epizódot, miközben Martin Freeman megmutatta, nem csak okos, de kissé bénácska karaktert tud mindig alakítani. Lester személyiség fejlődése persze nem az egyetlen fordulat volt a sorozatban, ami magas szinten meglepett. Mint például az a tény, hogy a készítők képesek voltak szerethetővé tenni antihős és gonosz karaktereket. Bár a történet lassan indult, mégis minden epizód dinamikus volt, ráadásul száz százalékig klisémentes. Tényleg, ebben a sorozatban nem találni egyetlen sablonos csavart sem, kivéve talán a végén, a hepiend miatt. Bár a következő évadban sajnos nem térnek vissza a korábbi szereplők, de ha fele ennyi szerethető antihős van, a hangulat viszont marad, akkor tuti biztos, hogy imádni fogom.