Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

Vannak történetek, amelyek kizárólag arra vannak, hogy depresszív hangulatba vigyék az olvasót, majd a sztori végén még egy lapáttal rátesznek erre a letargikus hangulatra egy keserű befejezéssel. Én ezzel nem értek egyet. A történetek ugyanis arra vannak szerintem, hogy az embernek reményt adjanak. Reményt a folytatásra, ha valami balul sül el. Hiszen a valóvilág nem mindig a „boldogan éltek, míg meg nem…"ről szól. És ezért van szüksége az embernek hepiendre. Nem másért. 

Melinda története pedig pontosan ezt adja. 

A történetről: Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor? Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket? 

Először is azzal kezdeném, hogy ezt a regényt Hannah Baker figyelmébe ajánlanám, azért, hogy rámutassak, bár ő felsorolt Tizenhárom okot, amiért öngyilkos lett, de ha azt hitte, hogy az élete egy szívás, és nincs lejjebb, hát rosszul hitte. Mindig van lejjebb.

Nem akarok mély párhuzamot vonni Melinda Sordino és Hannah Baker karaktere között, mert azon kívül, hogy mindkét lány kiközösített volt, más hasonlóság nem volt köztük. Mert amíg Hannah besértődve és hisztizve csinálta végig a napjait, mert állítólag senki sem szerette – mellesleg ez nem volt igaz – egészen odáig süllyedt, hogy megfutamodjon minden elől. Más néven gyenge volt, pedig olyan mély sebeket azért nem kapott az élettől, hogy ezért öngyilkos legyen. Ezzel ellentétben Melinda karaktere, akit ténylegesen az egész iskola terrorizált, levegőnek nézett és csúfolt egy állítólagos baki miatt, míg belül egy akkora terhet cipelt, amit nem sokan tudnának elviselni, végül nem adta fel. Csendben addig harcolt, amíg valaki végre meg nem hallgatta. Erős volt, kitartott egy éven keresztül, amíg érzelmi terror alatt volt a családja, állítólagos barátai és az egész világ miatt, és ezért csak csodálni lehet Melindát. 

Az új borító

A cselekmény fokozatosan bontakozott ki, megismerkedünk Melindával, aki kitaszítottként kezdi a kilencedik osztályt, de az nem derül ki miért. Csak annyit lehet tudni, hogy a korábbi baráti szétszéledtek, mindenki talált új barátokat magának, csak ő nem, egy bizonyos buli miatt. A tanórák lidércnyomás számára, Mr. Neck indokolatlanul pikkel rá, egyedül Mr. Freemannek, a rajztanárnak az órái jelentenek számára boldogságot.

Mr. Freeman karaktere nagyon érdekes volt. Nem tipikus tanár, és a művészethez való viszonya is kissé elvont, de pont ez a tény segít később Melindának megnyílnia.  Ráadásul még nekem, olvasónak is meghozta a kedvet a művészetekhez Mr. Freeman különleges látásmódja. A rajztanáron kívül az egyetlen pozitív szereplő még David Petrakis volt, aki szerencsére teljesen normális barátként kezelte a lányt. Drukkoltam is nekik, csak azt sajnálom, hogy ilyen kevés szerep jutott a srácnak. Többet érdemelt volna.  

Melinda és Heather a filmben 

A többi mellékszereplő karaktere már inkább antipatikus volt. Mindegyiküknek köze volt Melinda problémájához, csakúgy, mint az exbarátnőknek, akik egyszerűen láthatatlannak nézték a lányt. Vagy ott van az új lány, Heather, aki csak kihasználta Melindát addig, amíg nem talált új barátokat magának. Na, és persze Melinda szülei, akik az egész új helyzetből semmit sem vesznek észre, csak azt, hogy a lányuknak valamiért rosszabbak a jegyei. Nem érdeklődnek iránta, az egész családi légkör csupa felszínesség és ez a szituációt még szomorúbbá tette. Hiszen kire számíthatunk, ha még a családunkra sem?

Andy pedig, aki az egész terror forrása, csak röhögött a markában. Hihetetlen, hogy vannak még olyan emberek, akik csak arra képesek, hogy az erejüket fitogtassák, megfélemlítsék a gyengébbeket és másokon erőszakot alkalmazva élősködjenek. Az emberi féregség legalja, bocsánat a kifejezésért. 

Összességében egy nagyon különleges élményt kaptam a könyvtől. Hihetetlenül élveztem Melinda narrációját, aki sokszor metaforákat alkalmazott, míg Anderson, aki a Jégviráglányok írónőjeként ismert, gyakran alkalmazta azokat az egyedi szóvirágokat, amire a fentebb említett regényből emlékezhetünk. A történet tartalma felejthetetlen volt, gyönyörű mondanivalóval és rengeteg tanulsággal telítve. 

A lezárás pedig tökéletes volt. Megadott mindent, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ezután az ember könnyebben bocsásson meg, jobban kitartson és reményteljesen küzdjön. Mert ha remény van, előbb-utóbb kiút is lesz… 

Utószóként, Melinda Sordino sztoriját mindenkinek ajánlom. Kivétel nélkül, mert nincs olyan, hogy csak azok számára fontos ez a regény, akik átéltek már hasonlót, hiszen én sem közvetlen tapasztalatból beszéltem. De mindenki, aki valaha iskolába járt, kellett látnia ilyen szörnyűséget, akár áldozat, akár támadó vagy csak néző szerepből. De talán még olyan nézőként is, aki egyáltalán nincs tudatában ennek a szituációnak, amihez létfontosságú kell legyen, hogy egy fokkal nyitottabb szemmel járjuk a világot. Mert sajnos még mindig sok Melindájoz hasonló fiatal van, akiknek csak egy kis bátorítás kell, ahhoz, hogy elmondhassa, amit szeretne. 

Amit nagyon szerettem benne: Az elbeszélés módját, Melinda őszinteségét és a mondanivalót. Valamint a rajzórákat Mr. Freemannel. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Nem igazán tudnék sok rosszat mondani róla, talán csak annyit, hogy több szerepet szántam volna Davidnek és a Melinda korábbi barátnőinek.(Persze ez akkor ellent mondott volna a Melinda jellemének, de azért...)

Kedvenc karakter: Mr. Freeman, David

Borító: 5/3

Pontozás: 5/5*

És a film…: Kristen Stewart nagyot alakított. Nem mondom, hogy tökéletes volt a játéka – mert valamilyen titokzatos okból kifolyólag már tizennégy évesen sem tudta becsukni a száját – de kétségkívül, sokkal jobban illett hozzá a szerep, mint azé a bizonyos vámpíros lányé.  A többi szereplő felejthető volt a rajztanáron kívül, aki véleményem szerint nagyon jól alakította a furcsa rajztanár szerepét. Könyvadaptációnak elfogadható volt, ugyanis az egyes film és könyv közti különbségek ellenére is jó volt látni, hogy több párbeszéd szó szerint át volt véve. A regénybéli mondanivalót szerintem tökéletesen áthozta a film, talán még egy kicsivel érzelmesebb is volt a kép világnak köszönhetően. Összefoglalva én azt mondom, ezt a filmet is érdemes betenni a „muszáj-megnézned-filmek” sorába, nem csak a mondanivalóért. 

Film Pontozás: 10/8