Jennifer L. Armentrout: Ónix

Az igazság az, hogy nem terveztem szeretni az Ónixot. Igen, tudom, hogy rengetegen imádják (moly: 94%  583 csillagozásból, goodreads: 4,40/5  55,332 csillagozásból!), de számomra az első rész egyáltalán nem hozta azt a szintet, mint amire számítottam volna egy ilyen magas értékelésű könyvtől. Nem, nem utáltam az Obszidiánt sem, de számomra a könyv elolvasása egy teljesen átlagos YA regény élményét hozta el és nem többet.  Az első benyomásom tehát az volt, hogy ez a könyvsorozat egy cseppet túlértékelt, amin az sem segített, hogy az Obszidiánban rengeteg Twilight párhuzamra bukkantam, ami enyhén szólva is idegesítő volt. Így az Ónixtól is valami hasonlót vártam… 

A történetről: Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban. De nem ez a legnagyobb problémánk. A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van. 


És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek. Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?

Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.

Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Kezdjük ott, hogy meg vagyok lepve. 

Rendben, nem állítom azt, hogy kiérdemli még a The Best of YA könyv címkét, mert a tökéletességtől igenis még távol áll a sorozat, de azt bevallhatom, kezd derengeni már, miért imádják annyian ezt a sorozatot.

De lássuk először a negatívumokat. Katy, a főszereplő, a szívem csücske kellene legyen a regénybeli hősnők terén, mert blogol, rengeteg könyvet olvas,  és a talpraesett főhősök közé tartozik. Az első részben bírtam is a karakterét, de a folytatásban úgy látszik, beütött a szokásos YA hősnő szindróma, ami abból áll, hogy „hitessük már el magunkkal, hogy a srác, aki számára nyilvánvalóan nem vagyunk közömbösek a kezdetektől fogva, csak azért vonzódik hozzád továbbra is, mert egy földönkívüli kötelék van köztetek”. Természetesen az meg teljesen rendben van, hogy elkezdjen randizni egy másik sráccal, miközben az érzései az előző iránt még nem múltak el, de ő azért – próba szerencse – elmegy találkozni vele, hátha beleszeret. (Az a tény pedig teljes mértékben mellőzhető, hogy szegény srác érzéseivel játszik, aki szemmel láthatóan oda van érte.) 

Katy idegesítő viselkedése ellenére a Blake-es randikat érdekes módon élveztem, ugyanis üdítő volt olvasni egy olyan karakterről, aki bár nem földönkívüli, de mégis titokzatos és nem tudjuk hányadán állunk vele.  Ráadásul kíváncsivá tett, hogy hogyan reagál erre az egészre Daemon, mint utólag kiderült, kissé féltékenyen. Bár ettől Daemon karaktere enyhén elveszítette a korábban felépített „mindig minden helyzetben magabiztos rosszfiús” imagét, de hosszútávon nem okozott problémát a regényben. Még mindig kaptunk rengeteg Daemon-Katy szócsatát és romantikus jelenetet, utóbbit viszont szerencsére az írónő nem cukrozta túl. 

Amit nagyon szerettem a könyvben, az a Védelmi Minisztériumos macska-egér játék. Bár a főcselekmény lassabban indult be, de ahogy Katy körül a dolgok egyre furcsábbak lettek, úgy változott az egész történet egy akció dús, X-menhez hasonló mutánsokkal teli regénnyé. Katy átváltozása érdekes fordulat volt, míg a végjáték eseményei folyamatosan izgalomban tartottak. Számos meglepetést is tartogatott a befejezés, amelynek hatására az olvasó azonnal szeretné a következő részt. A legjobban viszont annak örültem az Ónixszal kapcsolatban, hogy az írónő végre rájött, nem kell más könyvhöz nyúlni ihletért ahhoz, hogy egy ízig-vérig fantasztikus sztorit kapjunk. Az Obszidiánnal ellentétben itt elvétve sem találtam Twilight elemeket (maximum egy nagyon keveset, ami a sztori izgalma mellett most már száz százalékban elhanyagolható). 

Összességében egy nagyon kellemes csalódás volt számomra a Luxen sorozat második része. Bár még így sem tudok maximális pontot adni, de most már ezerszer bizakodóbb vagyok a Luxen könyvekkel kapcsolatban. Hiszen még az is lehet, hogy egyszer ez a sorozat is a kedvencemmé válik…

Amit nagyon szerettem benne: Az akciódús cselekményt és a Védelmi Minisztériummal kapcsolatos csavarokat.

Ami kívánnivalót hagy maga után: Katy idegesítő viselkedése  a könyv első felében. 

Kedvenc karakter: Daemon

Borító: 5/5

Pontozás: 5/4