Első John Green könyvem. Bár a könyv a fülszöveg első olvasására kissé furcsának tűnt, sőt elvontnak, de mégis volt valami a tartalomban, ami vonzott. Aztán kiderült, hogy ez egy road trip-pel vegyített történet, és akkora már sejtettem, hogy a Papírvárosok nem csak egy átlag történet lesz számomra.
A történetről: Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart.
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri.
 |
| A film posztere |
Az viszont eszembe sem jutott, hogy ennyire. Korábban a nagy hype (valamint a love story kiszámíthatósága) elvette a kedvemet a Csillagainkban a hiba elolvasásától, de a hatalmas sikert követő következő John Green regény mozivászonra adaptálása már az én figyelmemet is felkeltette. Így került ugyanis a kezembe még angolul a Papírvárosok, egy olyan időszakban, ami csak rátett arra, hogy még közelebb érezzem magamhoz a könyvet.
Gimi vége, önállóság kezdete, útrakelés a nagyvilágba… mind jellemzi a mostani érzéseimet, így nem véletlen, hogy Q helyzetét is át tudtam érezni. De akárcsak a gimiben játszódó jelenetek, a road trip-es részek is rengeteg érzelmet kihoztak belőlem, ami legfőképpen John Greennek köszönhető, és az ő különleges, metaforákkal és hasonlatokkal teli írásstílusának. A szabadságot, egyszerűséget idéző hangulat nemcsak egyedivé, de jóval marandóbbá is tette a regényt, mint amit egy átlag YA könyvtől megszokhattunk.
A furcsának ható fülszöveg ellenére a cselekményre már az első oldaltól kezdve ráhangolódtam, ami Margo bosszúhadjáratával kezdődött. Tetszett Margo fellépése az „ellenségei” ellen, és Quentinnal karöltve több humoros szituációt is okoztak a bosszúhadjárat során, ami egyik kedvenc részemmé vált a cselekményben.
A Margo eltűnését követő időszakra - melyben Q és barátai először a sötétben tapogatóztak – a sztori kissé leült, nagyobb hangsúlyt helyezve Quentin gondolataira és Margo rejtélyének okára, viszont a könyv utolsó harmadában, amikor végre elindult a road trip, újra elemében éreztem a könyvet. Ez főleg annak köszönhető, hogy Mr. Greennek több hétköznapi szituációt is sikerült poénba vagy filozofálásba öltöztetnie. A kocsikázós részek több izgalmas részt is hoztak, valamint rengeteg hangosan kuncogós poént. Például ki az az őrült, aki sörös dobozba próbál pisilni?
A történet fő cselekményében, a Margo utáni kutatás mellett a karakterdrámák is domináltak. Quentin, a főszereplő, átlagos tizennyolc éves srác, normális élettel és jövőképpel. Bár az elején kissé félénknek mutatkozik be – főleg, ha a plátói szerelméről van szó - olyan fiatalnak, aki nem mer kockáztatni, de a végére jelentős jellemfejlődést ér el, és emiatt könnyen meg lehetett szeretni a karakterét. Margoval, a történet másik kulcsszereplőjével viszont sokkal nehezebb lehetett szimpatizálni. A végletek embere volt, sokszor irracionális gondolkodással. Egyrészt az nagyon tetszett benne, hogy mert kalandvágyó lenni, mert máshogy gondolkodni, mint mások, és képes volt túl látni a felszínességen, a papírembereken. Másrészt viszont, a szabadgondolkodásnak is vannak határai. Ha minden egyes nap csak a mára gondolunk, és nem foglalkozunk a jövővel, akkor hogyan lehet túl élni hosszútávon? Ha ma egy fiatal úgy dönt, hogy nem megy egyetemre, hanem inkább világot látna, rendben, tegye – ha lenne rá lehetőségem, én is így tennék… - de egy idő után elfogyna a szülők pénze és akkor mi lesz? Nagy kár, hogy Margo válaszát erre már nem igazán kaptuk meg.
A mellékszereplők bár kevésbé voltak kidolgozva, de mégsem mondhattuk, hogy nem voltak egyéniségek. Ben őrült karaktere vagy Radar családjának a fekete Mikulás-gyűjteménye szintén elborult ötletnek tetszett John Greentől, de ezek az apróságok csak hozzáadódtak a sztori egyedi és kissé fura atmoszférájához. Összefoglalva a történetet, bevallhatom, hogy hozzám nőtt ez a könyv minden egyes csodájával. Így, ha első John Geen könyvem is volt, de nem az utolsó.
Amit nagyon szerettem benne: A könyv atmoszféráját és a könyv első és harmadik harmadát.
Ami kívánnivalót hagy maga után: A második harmadban lelassult cselekmény.
Kedvenc karakter: Quentin
Borító: 5/5
Pontozás: 5/4,5*
* Képek a júliusban érkező filmből.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése