Az emlékek őre kritika - Könyvben és Filmvásznon (Lois Lowry)

Megmondom őszintén, már régebben felkeltette az érdeklődésemet a könyv, de a „gyerek könyv” címke eddig elriasztott az olvasástól. A film premierjének az időpontja viszont vészesen közeledett, ezért nehezen, de rászántam magam Jonas történetére.   Mint kiderült, a kétségeim alaptalannak bizonyultak, ami szintén igaz lett a könyvadaptációra is, amit most hétvégén sikeresen megnéztem. Jöjjön tehát egy összehasonlító kritika Az emlékek őre könyvről és filmről!

A történetről: A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonsa előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…

Jonas "családja"

Pár oldal kellett csak ahhoz, hogy rájöjjek, ez a könyv nem gyerekeknek szól. A világ, amelyet Lois Lowry lefest, sokkal reménytelenebb és kegyetlenebb, mint amelyet felfoghatnának a regény karakterei és mi, olvasók ép ésszel, tekintettel arra, hogy Jonas világában az embereknek nincsenek érzelmeik. Ami valamilyen szinten borzasztó, hiszen ki akarna egy tökéletes világban élni, teljesen érzelemmentesen? Döntések nélkül? Ahol a család és a szeretet fogalma nem létezik, és a világot csak fekete-fehérnek látod, emlékek nélkül? Mi történik akkor, ha minderre fény derül, de te még mindig egyedül vagy? 

Az örökítő (The Giver) és Jonas

Jonas története megadja ezekre a kérdésekre a választ, de máshogy, mint a legtöbb kortárs, disztópiás YA regény. Az írónő - lábjegyzet, tudtátok, hogy nő írta? Mert én sokáig abban a hitben voltam, hogy a Lois férfi név… - ugyanis az érzelmek oldaláról fogta meg a tollat, így a könyv sokkal jobban hasonlít egy különleges, lírai leírásokkal teli történetre, mint a 21. század Éhezők viadalaihoz tele akcióval és vérrel. De ez egyáltalán nem volt baj. Igen, először szokatlan volt, hogy a cselekmény akció szempontjából csak a végén indult be ténylegesen, de a világ felépítés, Jonas képzése és a képzéssel járó felvilágosodás, az első oldaltól az utolsóig fent tartotta az érdeklődést, de annyira, hogy észre sem veszed, és máris vége van. 

Mivel Jonas szemszögéből láttuk az eseményeket, ezért a világfelépítés sok helyen még homályos, nem sokat tudtunk meg például arról, hogy mi van Máshol, de úgy hiszem, a megválaszolatlan kérdésekre a folytatásban biztosan választ kapunk.

Sajnos nagyon kevés szereplőt ismerhettünk meg rendesen – kivéve az örökítőt, mert a hangsúly Jonas újonnan felvilágosult világlátásán, valamint az ezzel járó emlékeken volt inkább. Jonas, a maga tizenkét éves létére igazán érett főhős volt, nagyon tetszett Gábriellel és az örökítővel való kapcsolata, valamint az, ahogy fokozatosan ráébred, hogy az emberek mennyi mindent veszítettek el az új rendszerrel. Nem beszélve arról, hogy azt, amit a regény végén csinál, az már tényleg egy felnőtt férfi lépése, ezért egy kicsit kérdőjeles számomra az, hogy egy mindössze tizenkét éves gyerek valóban képes lenne ilyesmire? 

Asher & Fiona & Jonas a filmben

Összefoglalva a történetet, igazán kellemesen csalódtam a könyvben.  Ugyanis azon kívül, hogy imádtam a hangulatát, és ezt a különleges, de mégis borzasztó világot, rengeteg kérdést hagyott maga után, amelyeken jóval a regény vége után is még gondolkodtam és gondolkodtam és gondolkodtam... 

Amit nagyon szerettem benne: A hangulatát, és a nem tipikus YA, disztópiás regény feelinget. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Egy kicsit jobban is kilehettek volna dolgozva a mellékszereplők... 

Kedvenc karakter: Jonas 

Borító: 5/4 - Sajnos akármennyire is passzol a regényhez a borító, ezt csak azok fogják megérteni, akik már olvasták.  

Pontozás: 5/4,5

A film

A könyv elolvasása után, valamint látva a film előzeteseit, eléggé szkeptikussá váltam a könyvhű filmre adaptálás felől, de azért reménykedtem, hogyha a cselekmény nem is, de a történet mondanivalója és a hangulata megmarad. Visszagondolva a filmre, szerintem kár volt aggódnom.

Rendben. Az első nyilvánvaló változtatás az volt, hogy Jonas és a barátai, Fiona és Asher karakterei megöregedtek. Tizenkét éves gyerekek helyett tizennyolc évesek lettek, amivel a készítők rengeteg új lehetséges változtatás felé nyitottak, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elhozzák a legújabb Éhezők viadala vs. A beavatott férfi főszereplős legújabb változatát – és ezzel együtt az előző disztópiás filmek hatalmas sikerét is. Sajnos nem jött be, mert a várt siker Amerikában eddig elmaradt, viszont tényleg jó könyvadaptáció lett, a fenti változtatással együtt is.

A könyv főcselekmény szálát sikerült nyolcvan százalékban végig követni, ha nem akadunk fel olyan apróbb változtatásokon, mint például Jonas barátai teljesen más munkát kapnak a ceremónián. Az idősebb karakterekkel ráadásul behozták a romantikus szálat, amit én, megmondom őszintén, nem tekintek fatális hibának, tekintettel arra, hogy a főcselekményt nem befolyásolta túlságosan és a történet mondanivalója is megmaradt. Ráadásul Fiona és Asher karakterének megváltoztatása mellett szól az is, hogy így sokkal jobban ki lettek dolgozva, a könyvhöz képest. 

A film hangulata és látványvilága egyértelműen a legerősebb vonása a könyvadaptációnak. Fekete-fehér filmként indult, és ahogy Jonas is fokozatosan kezdi el érzékelni a színeket, úgy a kép is fokozatosan vált át szürkéből pasztellszínekbe, majd még élénkebbé. Az örökítőtől kapott színes emlékek bevágása pedig érdekes kontrasztot alkotott az érzelemmentes fekete-fehér világgal, amitől még különlegesebb lett a filmélmény. Az egyedüli dolog, ami talán zavart a látványban, hogy túl sokszor használtak operatőri zoomolást az emberek arcára, ami a moziban még zavaróbb volt. 

Még Taylor Swift is bekacsintott a forgatásba

A castinggel átlagosan készítők jó munkát végeztek, Brenton Thwaites ügyesen hozta Jonas tizennyolc éves énjét – ami Jonas megpróbáltatásait tekintve kissé hihetőbb volt. Egyedül Meryl Streep karakterével nem voltam elégedett, aki nagyon az Éhezők viadalás Coin elnökre emlékeztetett. De nem ez volt az egyetlen Hunger Games hasonlóság, ami szúrta a szememet. Az éves ceremónia látványvilágának ötletét ugyanis nagy valószínűséggel Caesar talk showjából szedték…

Korábbi kétségeim ellenére viszont nagyon szerettem a filmet. Az első perctől az utolsóig izgalmas volt, a kisebb könyvadaptációs változtatások a legtöbbször csak javára vált a filmnek – hiszen így volt lehetőségünk belelátni a Rendszer mögé is, miközben a könyv eredeti mondanivalója egyáltalán nem veszett el, ami a legnagyobb félelmem volt a filmmel kapcsolatban.  

Film pontozása: 10/8