A Galaxis őrzői, avagy tényleg csak egy mosómedve és egy beszélő fa kell egy jó filmhez?

Hollywood szerint igen. Valamint úgy tűnik, a nézők körében is igen a válasz, hiszen amióta volt a premier, sikert sikerre halmoz a Marvel legújabb filmje, pont, amelyiknél a legkevésbé számítottak volna rá. Személy szerint ez volt az egyetlen ok, amiért elmentem megnézni a filmet, mert amíg a sztori teljesen hidegen hagyott, addig tényleg lenyűgöző volt hallani, hogy egyesek a legjobb Marvel filmként emlegetik, míg más elvetemült rajongók pedig az Év filmje címet is megszavazták neki. Utóbbit volt a legfurcsább hallani, mert rendben, hogy egy látványos akció filmről van szó, de még mindig csak egy hollywoodi blockbuster, ami azt jelenti, hogy a film megnézése után nem leszel sokkal okosabb tőle – és ilyen alapon az Oscar sem lehetséges. A lényeg lényege, beültem a filmre, jó sok elvárással… és csalódtam.

Na jó, annyira mégsem. Ugyanis felkészültem rá, hogy nekem kevésbé fog tetszeni, mert az űrben játszódó sci-fi filmek egyáltalán nem az én asztalom (tehát semmi Star Wars és Star Trek), de ha őszinte akarok lenni, igazából nem itt bukott el a sztori.

Igen, jó film lett, hiszen a céljának megfelelt és arra a két órára sikeresen kikapcsolt és elszórakoztatott, de még így sem értem, hogy lehet ilyen irreálisan magas pontszáma Imdb-n vagy Rottentomatoes-on. Mert voltak hibái, valljuk be.


A történet a kalandor Peter Quill körül forog, aki ellop egy titokzatos gömböt, amelynek megszerzése szerepel a gonosz Ronan világuralmi tervei között is. Ezért hajtóvadászatot indít Quill után, akinek minden erejére szüksége lesz, ha épp bőrrel akarja megúszni a kalandot. Ennek érdekében kényszerű szövetséget köt négy különös alakkal – Rocket, az állig felfegyverzett mosómedve, Groot, egy élő fára emlékeztető lény, a veszedelmes bérgyilkosnő, Gamora, és a bosszúszomjas Drax, a Pusztító alkotják a Galaxis őrzőit. Amikor Quill rájön, hogy a titokzatos gömbnek mekkora ereje van és milyen veszélyt jelent az univerzumra nézve, elkeseredett végső összecsapásra hívja társait, a tét pedig óriási, mivel az egész galaxis sorsa múlik rajtuk.

A humor. Egyesek szerint a poénok és a vicces beszólások a legerősebbek benne és ezt én sem vitathatom egy bizonyos fokig.  De egy idő után, miután ugyanaz a „I am Groot”  dolgon viccelődtek, vagy Rocket poénkodott húszadszorra a művégtagokon, esetleg Star-lord kezdte el produkálni magát Ronan, a főgonosz előtt, az erőltetett volt és sok. Egyszerűen túl sok. Miért kéne azon röhögni, ahogy káromkodnak? Ráadásul úgy tűnt, mintha a film ki akarná parodizálni a szuperhősös filmeket – ami egy Kick-Assnél egyértelműen bevált korábban – de ugyanekkor mégis komolyan szerette volna venni magát – mert kaptunk jó pár szomorú jelenetet – és ez a kettőség ebben az esetben fura volt. 

A másik problémám Ronan volt. Főgonosz mivoltához képest gyenge karakter volt, akinek egy teljes mértékben béna indoka volt csak arra, hogy egy egész bolygót elpusztítson. Miért is? A film alatt semmit sem csinált konkrétan egy Draxszal való verekedésen kívül, és az a sok halál és vérontás, amit felhoztak ellene, mind csak szóbeszéd volt, szó szerint. (Mert látni nem láttuk.) Nem beszélve arról a tervéről Ronannek, amikor lázadó gyerek módjára kitalálta, hogy az egész világot akarja és közben bosszút áll Thanoson, az apján, ami így egy az egyben Avengers copy-paste volt. 

Bár a film a közepe felé elvesztettem egy kissé az érdeklődésemet, de voltak jó pillanatai – főleg a természetesnek ható poénoknál - és összességében igen eseménydús történetet kaptunk. A vizuális effektek ott voltak- kivéve Thanosnál, mert ő rémgagyin nézett ki, míg a filmzene valóban érdemes a legjobb „not original soundtrack” címkére. A film legnagyobb pozitívuma pedig az ötlet maga, mert ez a „lúzerek vagyunk, nem szuperhősök, de mégis megmentjük a világot”, ez egyértelműen új volt a  Marvel képregény adaptációk terén. 

Pontozás: 10/7