Mert elhitetik az olvasókkal, hogy egy jó regényt olvasnak. Akkor is, ha a történet egy kalap sz... Így manipulálnak.
Be kell valljam, hogy velem is számtalanszor megtörtént, hogy egy könyvről azt hittem, hogy tetszett, csak azért, mert pár nap alatt felfaltam a könyvet, olyan könnyed és olvasmányos volt. Aztán – jó esetben - pár hét – rossz esetben – pár hónap múlva, egyszer csak eszembe jut a könyv, és rájövök, hogy már semmire sem emlékszem a történetből. Vagy még rosszabb, talán mégis dereng a történet, de elkezdve rajta gondolkodni, tényleg, miért is szerettem ezt a könyvet? Veletek történt már ilyen? Vagy a legfőbb kérdés. Egyáltalán, mennyit számít a könyv végső értékelésénél a stílus?
Szubjektív véleményemen alapuló példákkal teletűzdelt elmélkedős rovatom következő részét olvashatják.
Szerintem számít, és valószínűleg sok más olvasónál – ha a fent említett dolog megesett már veletek is – mert ha ez nem így lett volna, akkor nem változik meg az ember lányának a véleménye a későbbiekben. De lehet, hogy sokaknál a könyvstílus is egy értékelendő kritérium, viszont akik így gondolkodnak, nem lehet, hogy egy kicsit felszínesek? Hiszen ez olyan, mintha valakit a külső alapján bírálnának csupán. És igen, szerintem a könyvstílus külsőnek tényezőnek számít, de nem a könyvnek - ami a borító lenne - hanem a történetnek.
A legjobb példa a Párválasztó. Megmondom őszintén, ez a könyv trilógia (vagyis most már sorozat!) majdnem végig az orromnál fogva vezetett. Pontosan két és fél részen keresztül. Elhitette, hogy egy izgalmas disztópia, elhitette, hogy egy jó romantikus könyv, miközben csak egy felszínes érzelmekkel teli, idegesítő szerelmi háromszöggel megspékelt klisés tinisorozat. Ahol a hősnő a Mary Sue-k mintapéldája. Ja, hogy a kritikáimnál az égig magasztaltam a könyvek többségét? Így is van, de ez a lényeg. Ez a könyvsorozat a megtévesztés mestere. Vagyis inkább az írónő. Kiera Cass ugyanis olyan olvasmányosan, olyan könnyeden ír, hogy azt a csekély háromszáz, négyszáz oldalt egy nap alatt befaltam. Mind a három esetben. Ezért nem láttam először a hibáit, mert a stílusának köszönhetően rögtön akartam a következő részét.
Vegyünk egy másik példát. Jennifer L. Armentrout Luxen könyvsorozata szintén hihetetlen olvasmányos, és az Ónixot tényleg úgy fejeztem be, hogy hol a következő rész, viszont az első résznél nem ez történt. Bár láttam, hogy jó a stílusa, viszont a Twilight elemek miatt azt is láttam, amit sok Daemon Black rajongó szeme észre sem vett. A Luxen könyvsorozat nem ad többet egy átlag YA könyvnél, mert igen, a cselekmény izgalmas, és a földönkívüliek egy érdekes téma, de ennyi. Plusz a könnyed, szórakoztató párbeszédek. De lenne mondanivalója? Nem hiszem. (Olyan romantikus YA könyvvel ugyanis én már találkoztam, ami a szórakoztatásra való céljának is megfelelt, de tanulsággal is rendelkezett.)
Maga a Twilight Saga sorozat pedig még ennél tovább is hitegette az olvasóközönséget, valamint derekasan be kell valljam, engem is, mert tizenhárom évesen én is átestem a Twilightos korszakomon. Miért? Máig nem tudom. Talán Meyer könnyed stílusa mellett a vámpírtéma is az újdonság erejével hatott rám, természetesen a már jól ismert bárányos idézet mellett.
Kevésbé szerencsés könyvek esetben viszont az olvasók többsége észre veszi, ha a könyv a szokásos olvasmányos narráció mellett nem ad mást, csak egy könnyed délutánt, mint például Alex Flinn Csipkerózsika történetének feldolgozása. Az írónőtől korábban már hatalmas kedvenc lett a Szörnyszívű, mert a már ismert romantikus történet szál mellett kaptam valami mást is a könyvtől, viszont amikor odakerültem, hogy elolvassam a Csók pont jókort, akkor csak egy egyszeri elolvasásra alkalmas, limonádé regényt kaptam.
Van azonban, amikor a narráció stílusa sem segít azon, hogy élvezzem a könyvet. A legjobb példa a Shiver, legalábbis számomra, mert a trilógia hatalmas rajongó táborával ellentétben Maggie Stiefvater gyönyörű leírásai és szóvirágai sem mentettek meg attól a rengeteg nyáltól és végtelen unalomtól, amit az első rész olvasása alatt éltem meg.
A fent említett, mai könyvek népszerűsége mellett az sem meglepő, hogy a fiatalok egyre kevesebb klasszikust, vagy szépirodalmi könyvet olvasnak. Persze, valamilyen szinten már az is hatalmas dolog, hogy vannak egyáltalán, akik még olvasnak, de a legpopulárisabb könyvek listáján egyre nagyobb számban vannak olyan könyvek, amelyek nem hogy tanítanának, de egyszerűen rossz értéket közvetítenek (lásd Ötven szürke). Nem beszélve arról, hogy a mai „kizárólag menőnek akarok tűnni, hogy ezt elolvastam” olvasók alapból elutasítják a többi könyvet, mert egy jó könyv náluk ott kezdődik, ha könnyű olvasni. Emiatt a kissé vontatottabb, lassabb stílusú könyvek sok mai fiatal által azonnal le vannak írva, még akkor is, ha egy oldalt sem olvastak belőle.
Én is ebbe a hibába estem A Könyvtolvajnál. A regény elbeszélői stílusa ugyanis roppant fura volt – de komolyan, hallott már valaki olyan könyvről, amit maga a Halál mesél el? – ráadásul a sztori sem bővelkedett sok akcióban. Vagy legalábbis így tűnt eleinte. Aztán, amikor szép lassan beleszoktam a történetvezetésbe, utána már tudtam értékelni a teljes tartalmat, aminek köszönhetően végül úgy fejeztem be a könyvet, hogy ez igen.
A régi klasszikusokról szóló sztereotípiák pedig eleve megelőzik a regények történetének ismeretét, így nem csoda, hogy sokan nem mernek elolvasni olyan könyveket, mint a Dorian Gray arcképe, Jane Austen könyvei vagy a Jane Eyre. Pedig utóbbinak kimondottan könnyed nyelvezete van ahhoz képest, hogy a tizenkilencedik században írták. Máskor pedig a régies író stílus is adhat egy különleges atmoszférát a regénynek, amitől nem lesz tucat érzése az ember lányának. (Sajnos a huszadik, ugyanolyan sztorin alapuló YA könyv ezt is elérheti nálam…)
Sajnos idén már volt olyan könyvhöz is szerencsém, ami mai, kortárs regény volt, mégis borzalmas stílusa volt. Nevermore. Szó szerint. Természetesen, végül nem ezen bukott el nálam - hiszen a sztori ettől lehetett volna még érdekes, de a teljes történet felépítése a karakterekkel együtt szörnyű volt, így kissé meglepő, hogy ennyire oda vannak érte a fangirlök.
Végeredményben viszont nem teszem le egyik írói stílusnál sem a voksomat. Számomra a tartalom számít a legjobban, ami lehet akár nehezebben érthető, régies is, de hihetetlen olvasmányos. Persze utóbbi könnyebben odaszegezhet a kanapéhoz, így nem meglepő, hogy a kockázat is nagyobb…
Nektek mennyire számít az írói stílus a könyvben?
Titeket is tévesztettek meg a "gyorsan felfalható" könyvek történet szempontjából?
Számomra rendkívül fontos az író stílusa. Ha nem tetszik, akkor akármilyen jó a történet, nem fogom tudni értékelni a könyvet, de ez fordítva is igaz. Ha jó a stílusa, de rossz a történet, az sem érdekel. A legrosszabb párosítás, amikor az író írni sem tud, és a történet is rossz... Sajnos ilyennel is találkoztam már. A YA könyvek nagy része egyébként ugyanarra a sémára épül, azoktól szerintem túl sokat elvárni nem érdemes, és ha szétnézel, tényleg ezek a legnépszerűbb könyvek, mert könnyedek, olvasmányosak. Az nem számít, hogy ugyanaz a történet: mindegyikben van egy eszméletlenül jóképű srác, akit mindenki magának akar, de persze a béna lány kapja meg, egy szerelmi háromszög, plusz a végén egy világmegmentő akció. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, de igényes, színvonalas kortárs YA-t keveset tudnék mondani. (Habár nem is olvasok olyan sok YA-t, mint mások.)
VálaszTörlésÉn pl. az Enigmával voltam úgy, hogy pár óra alatt elolvastam, pedig borzasztóan bénán van megírva, de pontosan ezért volt könnyű olvasni: semmiféle erőfeszítést nem igényelt, tanulsággal, mondanivalóval, irodalmi értékkel pedig egy cseppnyivel sem rendelkezik. A történet alapjában véve jó volt, csak a kivitelezéssel voltak komoly gondok. De ilyen pl. - ahogyan te is írtad - az Alkonyat, vagy a Végzet Ereklyéi sorozat. Bevallom, abból még az első részt sem sikerült végigolvasnom, de borzasztóbb volt, mint az Alkonyat, a színvonala számomra a legalacsonyabb mércét sem ütötte meg, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogy tudott Cassandra Clare ekkora népszerűségre szert tenni úgy, hogy egy cseppnyi írói tehetség sem szorult belé... Elég szomorú egyébként, hogy itt tartunk. Lehetne napestig sorolni az ilyen és ehhez hasonló könyveket, de rátapintottál a lényegre, manapság bármit el lehet adni egy kis könnyed stílussal, vagy egy izgalmasnak álcázott sztorival.
Én nem veszem ilyen szigorúan a dolgot, de csak értékelni tudom, ha jó az írói stílusa a könyvnek. Bár szeretem a YA-t, mint műfajt, valóban igaz, hogy egyre kevesebb újat tud mutatni. De még nem adtam fel, hogy további jó YA könyveket találjak. :D
TörlésÉn mondjuk szeretem a Végzet Ereklyéit, de az tény, hogy nem a stílusa miatt szerettem meg. Sokkal inkább a humor és a világ miatt. Még annak ellenére is, hogy nyilvánvaló, hogy Clare a Harry Pottert vette alapul.
Engem azóta nem téveszt meg az írói stílus, hogy leálltam jegyzeteket készíteni a blogomhoz. :D Sokat segít ha egy pillanatra megáll az ember és ahol azt érzi hogy valami nincs rendben, ott végiggondolja a szereplőt, vagy a cselekményt és máris kiszűrhető egy baki. Vagy hiszti. Amúgy nekem csak akkor van most már ilyen rózsaszín ködöm ami végigrepít a könyveimen, mikor az egyik fiú szereplő hasonlít a történetem egyik szereplőjére, na ott teljesen elvesztem. :D
VálaszTörlésA Párválasztó szerintem a könnyedsége mellett megadja azt a gyerekkori Disney-mesés hangulatot amit sokan keresnek a könyvekben - én is. :D
Bár eddig nem tudatosult bennem, de most, hogy mondod, a jegyzetelés valóban sokat segít a hibák kiszúrásában. xD
TörlésA Párválasztó tényleg hasonló a Disney mesékhez, főleg mert a hercegnős rész is stimmel. :D Bár kicsit túlértékelt szerintem, de emiatt tényleg lehet szeretni... :)
Ugyehogyugye? :D
TörlésNagyon érdekes ez a téma, és az elején bólogattam is, hogy de-de,velem is volt ilyen, nem is olyan rég :D Az Amnéziát olvastam el kb. két nap alatt, olyan izgalmas volt, viszont így visszagondolva... egyszerolvasós thrillervalami :D
VálaszTörlésSőt, a Shivernek a mai napig imádom a stílusát, de jobban mondva a fordítását. Elolvastam angolul ősszel, és... untam. Még ilyet!
Jut eszembe, ott van még a Ne engedj el... is, amivel olvasás közben voltam úgy, hogy oké, oké rájöttünk már mindenre, most már igazán kéne egy kis cselekmény is. Visszagondolva viszont nagyon tetszett, de nem is a történet, hanem amit az író elmondott benne, és ahogyan engem gondolkodásra késztetett. De a regény akkor is hiányérzetet hagyott bennem.
Örülök, hogy nem vagyok ezzel egyedül :)) A Shivernél én is beismerem, hogy a fordítás fantasztikus lett, de nekem még magyarul sem volt izgalmas. Érdekes viszont, hogy a trilógia végére megszerettem a sorozatot. :D (Bár valószínűleg Cole+Isabel karakterének köszönhetem)
TörlésNálam is sokszor van ilyen, hogy a közvetlenül olvasás utáni véleményem nem feltétlenül pozitív, de miután eltelik pár nap, átértékelődik a sztori, és rájövök, hogy milyen jó volt mégis. :D
Számomra ott kezdődik az egész történet, hogy a könnyen olvasható stílus nem feltétlenül jelenti azt nekem, hogy jó is a stílus. :D A YA-oknál sokszor fogom a fejemet, mert annyira esetlen a nyelvezet, vagy épp egyszerű, mint a faék.Számomra a stílus egyértelműen szerves része a könyvnek és nem másodlagos a történethez képest a szerepe, ugyanis egyáltalán nem mindegy az sem, hogy az adott író hogyan írja, amit ír, nem csak az fontos, hogy mi is mögötte a tartalom. Persze előfordul, hogy belefeledkezem egy-egy üresebb könyvbe, mert csak szórakozásra vágyom az adott pillanatban, de azért ezeke a tipikus tini történetek nem tudnak már engem megtéveszteni, a Párválasztóról már az első kritikák után tudtam, hogy nem fogom elolvasni, mert csak falba verném tőle a fejem. :D
VálaszTörlésEz nagyon igaz, bár erre én csak nemrég jöttem rá, miután a rengeteg olvasásnak köszönhetően sokkal magasabbak az elvárásaim, mint korábban. Ezért is említettem a Párválasztót, mert szerintem annak első látásra olvasmányos a szövege, viszont még az sem tudta a sztori felszínességét, egyszerűségét elrejteni.
TörlésIgen, valóban fontos a stílus is egy könyvben, de mi van akkor, ha egy régen írt könyvről van szó, amit manapság már nehezebb olvasni és értelmezni? (Gondolok pl. egy Shakespeare-re.) Mert összevetve egy kortárs szépirodalmi művel, én valószínűbb, hogy az utóbbira szavaznék, ha megkérdeznék, melyiket szerettem jobban vagy melyiket érzem közelebb magamhoz tartalom szempontjából...