Alapjában véve
szeretem a háborús filmeket, de azt még jobban szeretem, ha a történet a
karakterek drámájára fókuszál a háború alatt, ahelyett, hogy a harmadik Hobbithoz
hasonlóan egy film nagy százalékát kitöltő csatajelenetet nézzünk. Persze, a
csatajelenetek lehetnek véresek és izgik, de mindez ötven percben? Inkább
unalmasnak mondanám. Az Imitation Game pont ezért hívta fel a figyelmemet, már
jóval az Oscar jelölések előtt, mert egy olyan tragikus sztorinak tűnt, ami
amellett, hogy magába foglalja a II. világháború viszontagságait, egy olyan
emberről szólt, aki világmegváltó tettei ellenére sem érte el, hogy hosszú
boldog élete legyen. Vagyis, amit megérdemelt volna.
A
történetről: A történet Alan Turingról
(Benedict Cumberbatch) szól, aki matematikus-informatikus-kódfejtő volt a
második világháború idején. A munkásság nagyban hozzájárult a németek
Enigma-kódolású feltörhetetlennek hitt üzeneteinek megfejtésében. Hiába a
világért tett cselekedetei, ugyanis miután kiderült róla, hogy homoszexuális,
az akkori angliai törvényeknek és nézeteknek köszönhetően meghurcolták.
Amennyire vártam
a filmet, annyira féltem attól, hogy csalódni fogok benne, ami… szerencsére nem
következett be. Bár be kell, valljam, pár hónappal ezelőtt még nem a színészek
miatt néztem volna meg a filmet, de az utolsó két hónapban ledarált Sherlock
sorozat után, már ez is közre játszott abban, hogy imádjam a filmet. De persze
nem ez az egyetlen ok, másrészt, Alan Turingot alakító Benedict Cumberbatch
Sherlockos előélete biztos segített valamennyit a társadalomba képtelen
beilleszkedő zseni alakításába, aki mégis különbözik detektív társától. Ugyanis
tragikus múltja, társadalmi helyzete és identitása nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy egy sokkal megtörtebb embert lássunk a képernyőn, minden elért
eredményének dacára. Alan nehezen kialakuló barátsága a többi matematikussal
nagyon tetszett, ráadásul a „nemek közti” vonzás törvényének ellenére is
látható volt a kémia közte és Joan Clarke (Keira Knightley) között. Plusz, még Charles
Dance is beköszönt, hozva a szokásos Tywin Lannister figurát.
Bár a történet
végi tragikus eseményeknek nem igazán lehettünk szemtanúi a mozivásznon, de a
film hangulatában egy fokkal sem volt kevésbé drámaibb vagy szívszorítóbb.
Belegondolva ugyanis kinek van bármi joga ahhoz, hogy valakit elítéljenek, csak
azért mert a saját neméhez vonzódik? Bűnözőként beállítani, majd kezeltetni „a
betegségét”? Miközben hősként kéne ünnepelni?
Sablonos lenne felsorolni, mi minden volt jó a filmben, hiszen a casting, a történet múlt és jelen váltakozása, a rendezés, a vizuális világ és még sok minden más közre játszott abban, hogy összességében egy
hihetetlen érzelmes, izgalmas karakterdrámát kapjunk a Kódjátszmától. Ami, nem mellesleg még témája ellenére
is képes volt néha megnevettetni. Vagy meghatni. Vagy elgondolkodtatni, mert a legborzasztóbb dolog az egészben, hogy mindez igaz történeten alapul...
"Néha azok, akikről nem képzelünk semmit, tesznek olyasmit, ami mások számára elképzelhetetlen."
Pontozás: 10/9
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése