Megmondom
őszintén, levélregény mivolta miatt jó sokáig nem keltette fel az
érdeklődésemet a könyv. Amikor végre igen, akkor is a filmnek köszönhettem,
mert a Love, Rosie címen készült filmadaptáció főszerepeit Clary a
Csontvárosból (Lily Collins) és Finnick a Futótűzből (Sam Clafflin)
játszotta. Látva az elképesztően humoros
előzeteseket pedig biztos voltam, hogy imádni fogom ezt a filmet, de előtte, jó
könyvmoly módjára úgy gondoltam, adok egy esélyt végre a könyvnek is, valamint
Cecelia Ahernnek.
Hát nem ez lesz
az utolsó könyvem az írónőtől, az biztos.
A történetről: Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás
mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a
felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik,
hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással
levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és
Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A
gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak,
gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket,
életük minden öröme és bánata közepette megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha
kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz
szerelemért?
Kezdjük először is a levélformátummal. Utólag visszagondolva nagyon
tetszett ez a megoldás, így nem is értem, miért gondoltam először, hogy nem
fogom szeretni. Talán attól féltem, hogy nem fog átjönni a történet vagy a
karakterek jelleme – vagy egyszerűen az ismeretlentől féltem – mindenesetre,
kellemesen meglepődtem, amikor rájöttem, hogy nagyon élveztem olvasni Alex és
Rosie történetét. A történetet, mely levelekből, képeslapokból,
órai levelezésekből, chat-beszélgetésekből, meghívókból, újságcikkekből,
elektronikusan és tintán, egy életre szóló barátság rajzolódik ki… vagy talán
még több is?
Rosie és Alex barátsága a kezdetektől fogva különösen példaértékű volt. Bár külön-külön is, de egymás társaságában még izgalmasabb karakterek voltak, miközben lapról lapra láthattuk, amint az élet egyre több akadályt gördített útjukba, abban a reményben, hogy egyszer véglegesen eltávolodnak egymástól. Az idő és távolság folyamatos küzdelme mellett pedig ott voltak a szereplők saját kihívásai, főleg Rosie-é, aki, mint a gyengébbik nem képviselője megint megmutatta, hogy semmi sem elképzelhetetlen, ha a leglehetetlenebb álmok elérésről van szó.
A fő szereplők környezete sem volt kevésbé unalmas, érdekes volt látni, olvasni, ahogy két család hétköznapjai, kapcsolatai, pillanatai bontakoznak ki, kezdve a mindig támogató szülőktől a lázadó Katie-ig majd Rubyig, akik szintén nagyon szerethető egyéniségek voltak.
A legjobb barátság fogalma mellett a könyv nagy erőssége volt a humor, aminek köszönhetően végig mosolyogtam a könyvet. Még akkor is, amikor a regény háromnegyedénél már egyre meredekebb volt a cselekmény újabb és újabb szappanoperához illő fordulata.
Na, igen. Ahogy más romantikus regényeknél, itt is túlzásba esett az írónő, mert ha van negatívuma a történetnek, az a túlságosan is hosszúra nyúlt van–e több barátságnál kérdés, ami egyetlen dolog miatt marad megválaszolatlan évekig, sőt évtizedekig! Persze értem én, hogy kellett idő ahhoz, hogy mindenki tisztában legyen az érzéseivel, de az a tény, hogy a megoldás már csak a kimondatlan szavakon múlik, az a végére már nekem volt teher, nem Rosiéknak. Emiatt a sztori vesztett egy kicsit a realisztikus érzéseiből, pedig már majdnem kedvenc lett a könyv.
Amit nagyon szerettem benne: Rosie és Alex kapcsolatát, és annak a mondanivalóját.
Ami kívánnivalót hagy maga után: A történet végének szappanoperásodása. Vagy nincs ilyen szó?
Kedvenc karakter: Rosie, Alex
Borító: 5/4
Pontozás: 5/4
______________________________________________________________
Viszont a film! A könyv legnagyobb hiányosságát sikerült kiküszöbölni azzal, hogy a történet időtartamát lerövidítették jó pár évtizeddel. Így lett a film a nagyobb változtatás ellenére egy hű könyvadaptáció, melyben minden érzelem, amit olvasás alatt éreztem, megelevenedett a filmvásznon.
A castinget nagyon jól eltalálták, Alex és Rosie kapcsolata Lily Collins és Sam Clafflin játékával és pimasz dialógusaival hihetetlenül jól átjött. A humor szintén, bár itt egy kicsit perverzebbre vették a figurát a készítők a regénnyel ellentétben, amit viszont egyáltalán nem bánok. A poénok jól keveredtek a drámai részekkel, így a két órás adaptáció alatt érzelmek teljes skáláját tapasztalhatták meg a nézők.
Személyes kedvencem az a bizonyos nosztalgikus hangulat volt, amit az operatőri munkában rengeteg színnel igyekeztek előhozni. A hangulatos színvilág mellé pedig gyönyörű tájak és illő soundtrack – de még milyen jó soundtrack! – társult.
Összességében imádtam a filmet, minden egyes képkockájával egyetemben... Kár, hogy ilyen kevés figyelmet kapott itthon. Persze, mert Valentin napon egy bizonyos másik romantikus történet jobban vonzotta a nézőket a moziba, még akkor is, ha fele annyit sem ér, mint a Love, Rosie.
Film pontozása: 10 /9
.jpg)
Az én történetem
Böszörményi Gyulával úgy kezdődött, hogy valamikor pár éve kölcsön kaptam egy
barátnőmtől a 9…8…7… trilógiát. Őszintén bevallom, akkor még nem voltam az a bátor
olvasó, aki ha műfajilag ismeretlen könyvet kapott a kezébe, akkor simán
elolvasta, így sikerült a polcomon ülnie kb. három hónapig a sorozatnak. Sajnos
sem a fülszövegben lévő démonok, sem a borítón lévő emós lány nem vonzott, de
mivel egy idő után lelkiismeret furdalásom volt, hogy bele sem néztem, így egy
délután megtörtént a dolog. Belekezdtem és azzal a lendülettel be is fejeztem.
A teljes trilógiát, mert annyira jó volt.
A Leányrablás Budapesten ezek után csont nélkül került fel a
várólistámra, és a már említett trilógiával ellentétben, itt már a borító és a
szinopszis is első perctől megfogott….de Böszörményi Gyulának megint sikerült
meglepnie. Mit meglepni? Sokkolni (!), mert ez valami hihetetlen briliáns volt…
