Zafírkék film: A kritika

Féléves várakozás után végre sikerült kalózkodva megnéznem a tavalyi év egyik legvártabb könyvadaptációját, a Zafírkéket – bár soha nem fogom megérteni, hogy miért kellett ezt a filmet hét lakat alatt védeni az internet korában… de, ha a végeredményt nézzük, akkor van benne valami. 

Először is leszögezném. Nem volt rossz film, mert a két óra alatt egyszer sem unatkoztam igazán, hiszen elszórakoztatott, és mint a történet ismerője, kíváncsian vártam, hogy a Rubinvörös film után mit fognak kihozni a folytatásból.  A nem olvasók nagy valószínűséggel szeretni fogják – már aki a YA könyvadaptációkat kedveli – , de a regény kedvelőinek lesznek kifogásolni valóik.  Gyaníthatóan több is, ahogy nekem is. 

Minden változtatás ellenére a Rubinvörös anno valójában tetszett, viszont a Zafírkékre sikerült olyan logikátlanságokat behoznia a készítőknek, aminek semmi értelme nem volt. Bár még sikerült követnie a könyv cselekményét szerintem nem kevés százalékban – pontosan sajnos nem tudom, mert nem tegnap olvastam a trilógiát – ami viszont zavart, hogy a regény hangulatát, mondanivalóját már nem igazán adta vissza. Valahogy elveszett a könyv lelke az adaptációban, ami viszont régen rossz, akármilyen nyálasan is hangzik.

Spoilerveszély!

Hol a történelemhűség? Nem, nem történethűségre gondoltam, mert az még elhanyagolható, hogy Gwendolyn azon a bizonyos soirée-n nem a Macskákból énekelte az Éjfélt (bár erre tényleg kíváncsi lettem volna), hanem a Rocky Horror Pictures Showból a Time Warp-ot (hiszen musical mindkettő). De az a mozzanat, hogy Gwendolyn berúgva a 17. században képes letépni a szoknyáját, úgy hogy csak egy alsó szoknyában legyen, az ebben az időszakban hogyan lenne megengedett? Feltéve, ha nem akarják prostinak bélyegezni. Főhősnőnk személyisége ráadásul semmire sem emlékeztetett a könyvből, mert az a Gwendolyn egy pár hetes ismertség után nem feküdne le csak úgy Gideonnal. Hiszen pontosan az tetszett a könyvben, hogy mennyire ártatlan és eredeti a YA műfaj terén a trilógia. Amennyire a szerelem körül forog a történet, annyira nem függött tőle Gwen, a főszereplő. Itt viszont pont az ellenkezője történik. Gwendolyn karakterhez nem passzoló viselkedése mellett az pedig már csak szőrszálhasogatás, hogy mennyire zavaróan kék volt a színésznő kontaktlencséje. Csak én emlékszem úgy, hogy az előző részben még sötétszínű szeme volt Gwennek?

A többi karakterre nincs panasz, mert Gideon még mindig nagyon helyes, és Lucy, Paul is egyre szimpatikusabb számomra. Gideon tesója, Raphael szintén cuki, viszont a Gróf jelenbeli karaktere egyre gyanúsabban viselkedik, ezért nem lennék meglepve, ha a nem olvasók közül egyesek már most rájöttek volna a rejtélyre. Falk de Villiers karaktere pedig szimplán kámforrá vált, hátrahagyva utódjául Williamet, aki Gideon új gyámjaként (?) tevékenykedik. 

A Zafírkék, mint film, nagyon tinis. Bár nem szokásom lehúzni az alacsony költségvetésű filmeket a vizuális effektek miatt, de itt kimondottan örülök, hogy Xemerius karakterének jelenését leredukálták filmvásznon. A könyvben természetesen a legnagyobb kedvencem volt a kis vízköpő és a beszólásai, de itt csak gagyi lett volna, ha többször van jelen. Kínos jelenetekből így sem volt hiány, de ezekkel többségében csak a humorfaktort növelték a filmben, szerencsére.

Fura módon most a zenei aláfestés sem volt a toppon, mert a legtöbb jelenetben annyira nem passzolt a soundtrack, hogy többször kizökkentett a filmből. 

Összességében nem sajnálom azt a két órát a Zafírkék adaptációjára, aminek köszönhetően a Smaragdzöldet is biztosan megfogom nézni 2016-ban (bár az egyes részek egyre későbbi "netes premierje" miatt azon sem csodálkoznék, ha a befejező részre már csak 2018-ban kerülne sor… ). Viszont, ha összehasonlítjuk a könyvet és a filmet, akkor a Zafírkék esetében magasan a könyv kerülne ki  győztesen. 

Pontozás: 10/6