George R. R.: Martin Kardok vihara

Ismeritek azt az érzést, amikor valami nagyon jó dolog történik, majd hat kifejlet rémfarkas példány esik neked, míg az utolsó élő sárkányok tüzében elégett hamvaidon a Mások járnak sztepp táncot, rajtad röhögve?  Ha ismered ezt az érzést, az két okból lehet. Vagy nem vagy százas, amiért ilyeneket hallucinálsz, vagy olvastad a Kardok Viharát. Velem mindenesetre az utóbbi történt.

Bevallom őszintén, sokáig nem értettem, hogy miért ezt a harmadik részt isteníti mindenki. Az első két rész elképesztően jó volt, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehet mindezt felülmúlni az oldalszámon kívül. Amikor viszont befejeztem a könyvet, mindent megértettem. 

Vigyázat! A következő bejegyzés lelőtt poénokat tartalmazhat.  

Hogy lehet mindenki kedvenc törpéjéből egy sorozatgyilkost csinálni? Ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, amiből itt és most megpróbálok egy értelmes véleményt alkotni.

A történet ott kezdődött, ahol a második résznek vége lett.  A Stark család tagjainak száma tovább csökkent (még ha csak elméletben is), Királyvárban esküvői előkészületek folynak, míg Sárkánykőn továbbra is Stannis  tartózkodik, most még levertebben, mint korábban. A Falon túl Jon beállt a vadak közé, Daenerys pedig további városokat foglal el a Keskeny tengeren túl a sárkányaival együtt.

A történet eseményei egyre jobban szerteágaznak ebben a kötetben. Hőseink egyik pillanatban reménykeltő helyzetekbe, másik pillanatban teljes reménytelenségbe kerülnek, bár naivak lennénk, ha azt hinnénk, minden jóra fordulhat. Martin bácsi ugyanis abszolúte gondoskodik arról, hogy egy bizonyos nagyon utált karakter kinyírása után, csak azért is megszívassa egy másik kedvencüket. Gondolom a fim sorozatból mindenki emlékszik a Castemer-i esőkre. Tudniillik, ez az az epizód, amelyik bemutatja, mennyire jól van kidolgozva a cselekmény, mennyire van esély rá, hogy ebből a hatalmas cselekmény szál gombolyagból még győztesen kerüljünk ki. Az esély nagyon kicsi, de úgy hiszem, Martin képes lesz megoldani majd a legeslegvégén.

Addig pedig újra és újra meglepődhetünk a legváratlanabb fordulatok miatt, mert egy biztos volt a Kardok viharában is. Új szövetségek megalakulása, régi (jó) karakterek pálfordulása és napi szinten való csonkítás, új keletű brutalitás még mindig nem szokatlan Westerosban mindennapjaiban…

A karakterek pedig még mindig nagy egyéniségek. Kortól, nemtől függetlenül még mindig meglepnek minden tízedik oldalon a váratlan húzásaikkal és egyre sem lehet azt mondani, hogy teljesen fekete-fehérek. Bár valószínűleg ez már szörnyen unalmas lehet, hogy mindenki a karakterekkel jön (ahogy én is már harmadik alkalommal) amikor meggyőzni kívánjuk a szkeptikusokat a sorozatot illetően, de szerintem ez még egy sokkal igényesebb módszer, mint sem a kezükbe nyomni ezt a szép hosszú könyvet azzal a felkiáltással, hogy - olvasd el, különben megbánod! -  Haha. Csak vicc volt.

Jöjjön tehát a feketelista.

Tyrion: Újra kellett olvasnom az utolsó fejezetét, mert azt hittem, nem jól értettem. De Martin tényleg nem viccelt. Amit Tyrion az utolsó tíz oldalon művelt, az egyszerűen lehetetlen. A LEGNAGYOBB FORDULAT, ami valaha megtörtént Királyvárban. Már ezért az utolsó tíz oldalért érdemes elolvasni ezt a könyvet. Mármint az egészet.

Jon: Imáim meghallgatásra találtak, mert amíg a második kötetben Jon szemszöge volt a legunalmasabb, addig itt az egyik kedvencem volt. Hajrá Havas!

Sansa: Istenem, mi történt veled, te lány… Már megint ugyanaz a naiv, buta liba lettél, mint az első részben. Pedig már kezdtelek megkedvelni.

Arya: Remélem, egyszer még össze fog futni Genryvel. Olyan cukik lennének együtt. És Arya is megérdemelne egy kis boldogságot.

Vörös Nász: Két általam kevésbé kedvelt szereplő íródott ki, kevésbé szép módon, meghatározott/meghatározatlan időre. Azért, amikor először láttam a filmben, eléggé szíven ütött.

Joffrey: Most legyek szomorú és sírjam tele a párnámat, ami vele történt? Nem, nem fogok.

Véreb: Remélhetőleg, még visszatér. Az egyik legjobb mellékszereplő volt.

Jamie: Jajj, nagyon bírtam a szóváltásaikat Briennel.  Nagy hülyeség lenne abban reménykedni, hogy szép, vagyis inkább jó páros lennének?

Tyrell Nagyi: Tudtam, hogy az öreglány valami rosszban sántikál…

Ser Gyilkos Malacka: Szerintem még ő maga sem hiszi el, amit csinált.

Daenerys: A legerősebb női karakter, fiatal kora ellenére. Meglepő húzásai is voltak, de teljesen érthetőek.

Igazából hosszú lenne felsorolni, kik még a kedvenceim a fentiek többségén kívül (vagyis inkább lehetetlen), de természetesen a gonosz karakterekben sem volt hiány. Vagy roppant idegesítő szereplőkben. Mint például Lyssa Aryn, aki dacára annak, hogy keveset szerepelt, szörnyen irritált. Most az egyszer egyetértek Kisujjal, miért is tette azt, amit.

Egy dolog viszont nem hagy nyugodni, akármennyire is szeretem a könyveket vagy a filmsorozatot. A filmben Shae nagyon szimpatikus szereplő, főleg az, ahogy Tyrionnal bánik. Emlékeztek arra a részre, amikor Varys felajánl egy zacskó gyémántot, hogy a lány meneküljön el, amíg lehet? Ilyen a könyvben nincs, távolról sem, ráadásul Martin nem átallott egy sokkal negatívabb jellemű karakterré írnia a könyv végére, aminek köszönhetően senki sem fogja a Törpét kárhozatni, amit vele tett. Ezt a filmben hogyan fogják megoldani? 

Összefoglalva úgy érzem, nem hiába kapta a „leg” címet ez a harmadik kötet. Mert azon kívül, hogy a legváratlanabb és legizgalmasabb fordulatokkal kedveskedett az olvasóknak, többször is találkozhattunk humorral, szomorú és megható jelenetekkel és még sok-sok Mással.

UI: Most pedig, hogy az öt kötet felén túljutottam, tényleg kezdődhet a pánik, hogy Martin bácsi még sehol sem tart a hatodik kötettel…

Amit nagyon szerettem benne: Mindent. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Kíváncsi vagyok, hogyan fogják megoldani Shae karakterét majd a filmsorozatban. Mert ha nem is a könyv, de a rendezők hibája lesz, ha ezt nem tudják jól megoldani.

Kedvenc karakter: Hosszú lenne felsorolni... 

Borító: 5/5


Pontozás: 5/5*