A Jessica Jones sorozat

Hollywood évről évre „enyhén” túladagolja a képregény adaptációkat a nagy vásznon, de amikor olyan produkcióról van szó, mint a Jessica Jones, akkor egy szavam sem lehet.

A történetről: Egy korábbi szuperhős úgy dönt, hogy újrakezdi az életét magánnyomozóként. Ám rá kell jönnie, ez nem fog a legegyszerűbben menni, ha a múltja nem hagyja.

Tavaly tavasszal a Marvel-Netflix együttműködés már bizonyított a Daredevil sorozattal, de félévvel később (múlt novemberben), sikerült megint megugrani a lécet. Személy szerint nem akarom összehasonlítani a két sorozatot, mert a hasonlóan sötét atmoszféra és a magas színvonal ellenére nagyon más a ritmusa és a hangvétele a két sorozatnak, de ha őszinte szeretnék lenni, a Jessica Jones egy hajszálnyival közelebb került a szívemhez.

Ennek elsősorban a főhős az oka, vagyis kivételes esetünkben a főhősnő, amivel a Marvel adaptációk mérföldkőhöz értek. Én legalábbis nem tudok olyan Marvel filmről, aminek központjában nőnemű lenne a szuperhős. Ez a „hű, de merész” húzás egyértelműen hízelgett feminista énemnek. (21. században utóbbi szerintem elvárt kéne legyen, nem? Persze a Black Widow film sem jött össze.)

Jessica karaktere nem a tipikus erős hősnőkhöz tartozott, mert bár igazi badass volt, nem igazán volt megáldva nőies vonásokkal. Kívülről nemtörődömek, tüskésnek látszott, sokszor cinikus vagy szarkasztikus beszólásokkal, ami megadott egy alap hangvételt a sorozatnak. Epizódról epizódra viszont egyre több belátást engedtek Jessica karakterébe, aminek köszönhetően arra is fény derült, miért látjuk mindig whiskys pohárral a kezében.

Jessica morcos karakterét ellensúlyozta a többi mellékszereplő(nő), mint Trish és Hogarth, a ügyvédnő. Ám őket sem kellett félteni, mert ha kellett, szuper erő nélkül, de ők is képesek voltak kiállni magukért, vagy szembeszállni az ellenséggel. A nő uralom elkerülése végett a pasi karakterek sem panaszkodhattak, mert akármennyit is voltak a vásznon, minden megmozdulásuk jelentőséggel bírt. Ezzel pedig el is érkeztünk Kilgravehez.

Wilson Fisk után szerintem senki sem lepődött meg (maximum megint kellemesen), hogy sikerült a Marvelnek egy újabb fantasztikus főgonoszt képernyőre adaptálnia. Ehhez pedig nem kellett más, mint egy fokozatosan felépített, érdekes karakter, egy cseppet sem felejthető motiváció,  valamint egy kiváló színészi alakítás David Tennanttól. Feltételezem, a Doctor Who rajongók legnagyobb örömére... bár én inkább viszolyogtam a pszichopata karakterétől, de ebben az esetben ez pozitívumnak számít.

Amiért számomra teljes mértékben felejtethetetlen lett a sorozat, az a film noir hangulat, valamint a körítés vér, szex és brutalitás formájában. Rendben, nem vagyok ilyen morbid, de ezek a dolgok mind hiányoznak a Marvel filmekből. Ráadásul olyan témákhoz mertek hozzányúlni, ami a filmekben tabu, mint az abuzív párkapcsolat, PTSD* és annak kezelése. A magánnyomozósodni pedig, mint mellékszál nem vette el a reflektor fényt a karakterdrámáról, amiért szintén jár a piros pont a készítőknek. Sőt, odáig merek menni, hogy az is briliáns húzás volt az íróktól, hogy itt a szuperhős lét csak egy adalék volt a történetben, nem maga a történet, így akik a drámákat jobban szeretik az akciónál, azoknak mindenképp érdemes esélyt adnia ennek a filmsorozatnak. 

Pontozás: 10/9

*Poszt-traumás stressz