Delphine De Vigan: No és én

Mikor ezt a könyvet olvastam, tél volt. Szállingózott a hó. Hideg volt. Éjszaka gyakran mínusz tíz fok is lehetett. Képzeljük el, hogy ilyen időben milyen lenne az utcán lenni, aludni, élni. Sikerült? Nekem nem. (És nem azért, mert most hét ágra süt a nap... )De ne ítéljetek el, mert néha, nagyon ritkán, a valóságba egyszerűen jobb bele se gondolni…

Mégis ez a könyv most pontosan erről a valóságról szól.

A történetről: Lou, tizenhárom éves, kimagaslóan intelligens, ezért két évvel előbbre jár, de mégis magának való, csendes, párizsi lány. Lucas, Lou osztálytársa, kétszer bukott, egyedül él egy nagy házban. No, tizennyolc éves és az utcán él. Sorsok összefonódása, családi tragédiák a múltban. Miközben Lou, a történet főszereplője, a kérdésekre keres választ. Olyan kérdésekre, amikre helyes válasz nem létezik.

Először is. Imádom Párizst. Nagyon szép város, érdekes és gyönyörű helyekkel. Persze mint turista, én csak ezt látom. Ez a könyv bemutatta az árnyoldalát, mondhatni az „alvilágot” Párizs, a fények városának utcái alatt. Természetesen a történet maga, bárhol megtörténhet. A helyszín a lényegtelenebbnél is lényegtelenebb.

Az írónő hihetetlenül őszintén írt, a hajléktalanságról, tragédiákról, nem félt bemutatni egyetlen apró háttér információt sem, hogy megértsük, mi miért történt. És miközben megismerjük ezt a három tinédzsert, de legfőképpen Lout, és a család múltját, mi magunk is választ kaphatunk pár kérdésre. Persze nem az összesre.

No és Lou

Én magam, a történet olvasása alatt meg gondolkodtam. Spekuláltam, számoltam, tényeket és következtetéseket gondoltam végig, ahogy Lou tenné, ha most ezt a történetet olvasná. Vagy legalábbis mindezt próbáltam, mert csak újabb és újabb kérdések vetődtek fel, amik mind úgy kezdődtek, hogy: Miért…?

Ez a könyv tényleg megrázó. Nem azért, mert olyan, hű de véres dolgok vannak benne, hanem mert tényleg a valóságról szól. A könyv vége pedig… - spoiler - nem happy end. Ennek ellenére én végig reménykedtem, hogy No helyzete megoldódik, hiszen ez egy könyv! Ahol a szereplők megérdemelnek egy boldogan éltek, míg meg nem…-et. De ahogy a valóságban, itt sem így végződött. Pontosítok. A könyv vége inkább keserédes és végtelenül elgondolkodtató. De… ez így volt jó, mert ha csak kevesen is olvasták ezt a regényt, akkor is már egy kicsit változtatná a világot. Legalábbis remélem. És a remény jó.

A film plakátja

Sajnos ez a könyv rávilágított, hogy mi, emberek sem vagyunk többek egy sakkbábúnál, akiknek egy bizonyos szerepet osztott az élet. Mi magunk kell meghozni a döntéseinket, lépéseinket, de egy könyörtelen sakk-mattal lesöpörhet a tábláról az élet, bármikor. 

És a film...: Nem, még nem láttam a filmet, de jó volt pár hónapja észrevenni, hogy az is van. Nyilván azok, akik szerették a könyvet, azok most izgatottan keresnek rá, elgondolkodva azon, miért is nem hallottak még róla. A film amúgy francia, tehát a válasz akkor meg is van, miért volt sokkal kevesebb visszhangja a filmnek, de azt szinte biztosra vehetjük így, hogy a film méltó adaptációja lesz a könyvnek.

Amit nagyon szerettem benne: A mondanivalója és Lou hite Noval kapcsolatban. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Talán örültem volna egy hepiendnek azért...

Kedvenc karakter: Lucas

Borító: 5/5

Pontozás: 5/5