Lauren Oliver: Delírium

Rengeteg disztópiás könyv létezik manapság.  A legtöbb ilyen regényben a társadalom vagyoni különbségek alapján oszlik el, máshol a tulajdonságok dominálnak, megint máshol gyerekek gyilkolják egymást és minden harmadik disztópiás regény poszt apokaliptikus vonásokkal van fűszerezve, ahol a világ a megsemmisülés szélén állt, de mégis kaptak egy utolsó esélyt a tovább élésre. Ha ezt életnek lehet nevezni… mert egy közös van az ilyen műfajú könyvekben. A RENDSZER. Nevezhetjük kormánynak, elnöknek, királynak, de egyvalami nem fog változni. A diktatúra. Mert a Rendszer sakkban tartja az országot, korlátozza a társadalmat, megfélemlíti őket, valamint az erőszaktól sem riadnak vissza, vagy a gyilkolástól, ami csak a „társadalom javára válik”, annak érdekében, hogy semmilyen eszközzel ne tudjanak fellázadni.

Lauren Oliver – számomra – új trilógiájában az érzelmek állnak középpontjában.  

A betegség neve, amit a jövőbeli társadalom vezetői ki akarnak irtani az Amor deliria nervosa. Ismerős a név? Nem? Pedig ma is köztünk van. Nap mint nap, emberek fertőződnek meg, minden egyes másodpercben… ez pedig a szerelem.

 „Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”

A történet úgy kezdődik, hogy Lena izgatottan, bár enyhe félelemmel számol vissza a kúra kezdetéig.  Ahogy telik az idő, Lenának mégis észre kell vennie, hogy legjobb barátnője, Hana már nem örül vele, hogy felnőttek, hogy hamarosan megkapják a kezelést, majd később egy fiúnak a nevét, aki a párjuk lesz, és akivel az életüket fogják leélni. Nem. Hana szórakozni szeretne, olyan zenét hallgatni, ami tiltott és a szerelemről szól, és szabadságot minden mennyiségben.  Lena furcsállja ezt, nem érti, hogy Hana hogy kockáztathat ekkorát, egészen addig, amíg meg nem ismerkedik Alexszel. Beleszeret, és onnantól kezdve megváltozik minden. Lena rájön, hogy ez egész eddigi rendszer, a hely ahol éltek, és még az emlékei is az édesanyjáról csak hazugságok. Hazugságok, mert a kezeléstől az embernek nem lesz jobb élete. Hanem tökéletes élete lesz. Tökéletesen érzelemmentes. Ezért Lenának dönteni kell. A szívére vagy az eszére hallgasson inkább?  

Az amerikai borító

A történet nagyon érdekesen indult, bepillanthattunk Lena életébe, a világba ahol az emberek többsége tudatlanul élte a maga érzelem és vágymentes mindennapjait. Izgalmas volt látni, hogy amennyire Lena ragaszkodik a megszokott életéhez, addig Hana és még sokan mások kezdik átlátni a helyzetet, mondhatni, elkezdtek lázadozni a maguk módján. Majd… tovább olvasva, a történet elkezdett lelassulni, miután Lena megismeri Alexet. Bár sokan mondták, hogy az írónő gyönyörűen bánik a szavakkal, amivel egyet is kell értenem, de számomra ez a könyv közepén kevés volt. A cselekmény szál egy helyben toporgott, bár Lena elkezdte átlátni a rendszert és ráébredt, hogy egész életében hazudtak neki, de ettől kezdve az eddig szimpatikus karaktere egyre idegesítőbb lett és én már majdnem ott tartottam, hogy leteszem a könyvet. Szerencsére végül nem így tettem, mert a regény a vége felé ismét maximális sebességre kapcsolva folytatódott, meglepő fordulat egymás hegyén-hátán, ráadásul az utolsó pár oldalon már mi, olvasók is az adrenalin hatása alá kerültünk, amit imádtam.  Egészen az utolsó oldalig, mert az írónő csavart egyet a cselekményszálon és olyan függővéget kaptunk keserű gondolatokkal, hogy csak ámultam. Persze ez egyáltalán nem volt ellenemre.  Hiszen így eggyel több okom van a folytatásra minél hamarabb.

A karakterek közül legjobban Hanat és Alexet kedveltem, mert mindketten az elejétől fogva kiálltak a saját maguk véleménye mellett. Lenát inkább csak elviseltem, mert, ahogy említettem, a könyv közepétől kezdve idegesítően viselkedett, amit betudhatunk a szerelemnek, de azért…

 "Csak akkor lehetsz boldog,
ha néha boldogtalan vagy."

Akkor jöhet az alapötlet és a mondanivaló. Valamilyen szinten a legeredetibb és legzseniálisabb, amit valaha olvastam. Szerelem, mint betegség? Komolyan? Igen, így volt. A téma már csak azért is érdekes, mert a szerelmet regényekben, novellákban, költeményekbe már ezer féle módon megírták. Tudományos kutatásokat végeztek vele, képletek születtek, elméletek… talán az egyik legnépszerűbb kutatás ilyen körökben és még sincs meg a végleges válasz rá. A regényben pedig pont ez tiltott. Nem szabad még rá gondolni sem, se olvasni róla (hacsak nem intőkönyvnek számít, mint a Romeo és Júlia), dalban meghallgatni, mert a Rendszer szerint a szerelem éltet és elpusztít. És nincs rá gyógyír. A történetben az a pláne, hogy attól kezdve, hogy egy ember kikezeltnek számít, nem csak, hogy nem lesz soha szerelmes, hanem szeretni sem fog soha, se nem gyűlölni. Hiszen ez a két ellentétes érzés kéz a kézben jár. Ez persze valamilyen módon, hasznos, mert ha nincsenek gyűlölködő emberek, nincsenek, gyilkosságok, erőszakos cselekedetek és bűnözés. Viszont, ha az emberek szeretni sem tudnak, nincsenek vágyaik, akkor tulajdonképpen egy érzelemmentes lénynek számítanak. Egy zombinak. Egy élő, dobogó szívű zombinak. 

A lényegre térve, a regény cselekményét legjobban egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Voltak jó pillanatok, rosszabbak majd még jobbak. Szerencsére egy jó pillanatban fejeztem be a könyvet, így amint lehet, folytatni fogom a trilógiát. Elvégre, a második részek általában még jobbak. 

Amit nagyon szerettem benne: Az alapötletet, a világot és a történet főcselekményét. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A regény közepén lévő lassú történet folyás. 

Kedvenc karakter: Alex, Hana

Borító: 5/4

Pontozás: 5/4